Ezzel a videómmal kívánok kedves Mindannyiotoknak

Kívánok kedves Mindannyiotoknak

Amikor a színes falevelek közt
lágyan ringatózik a pókháló,
megtörve a bágyadt nap sugarát

Amikor a gesztenye huncutul mosolyog,
mielőtt kibújik tüskeágyából

Amikor a dió hangos koppanással
érkezik a földre, vagy a fejünkre

Amikor a mókusok lopkodják, dézsmálják
a mogyoróbokrok termését

Amikor az érett szőlő finom illatával
csábítja a darazsak sokaságát

Amikor a sárguló falevelek mögül
incselkedve kínálgatják magukat
a pirosra érett almák

Amikor reggelente fázunk és didergünk,
és estéinket szívesen töltjük a meleg lakásban,
sült gesztenyét eszegetve:

Akkor, ezek a jelek csalhatatlanul jelzik,
hogy megérkezett,
és itt marad velünk pár hétig az ősz,
az ezerszínű csodálatos ősz.

 

Szeptember
részlet

Még zöldek a fák és a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi kopár pír, s a vén diófák árnyéka magasabb, mint amilyen messze ér.

Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan
s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem
rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,

szívében kínok és fájdalmak üszke
s még hallja, amint fújja-fújja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
Kosztolányi Dezső



Szeptember elején

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Az õsz ezerszínû világa és csendes harmóniája megragadja lelkünket s képzeletünket. Az õsz álmatag, ihletadó szépsége számos költõt sarkallt arra, hogy pennát ragadjon s újraálmodja a növekedõ alkony évszakát. Az Õ kifogyhatatlan verseikbõl nyújtok át ismét egy csokorra valót.

 


Õszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridõd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetõnek,
s a mezõket szélbe borítva szeld.

Késõ gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtbõl zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Rainer Maria Rilke Fordította: Tandori Dezsõ



Tájkép

A méla piktor, az õsz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél -- dús színfolt -- messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül
És néha megborzong e tarka csendben,
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol,
A hangja fátyolos az õsi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljõ
S fehérre fest minden színt és derengõ
Felhõk mögé takarja el a holdat.
Juhász Gyula



Ballada a három falevélrõl


Lehullott három falevél
észrevétlen az õszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -

Elröpült három falevél


Az egyik magasba vágyott:
talált a felhõk közt új világot,
emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.


Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.



Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az õszi sárból,

ti szegény három falevél?
Weöres Sándor

 

Õszi erdõn hamvadó parázs


Te szép, te szomorú, te tiszta láng!

Óhajtás õsszel

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tûnõ nyári fénybõl,
a lelkem borzadva fél a közelgõ
tél zord hidegétõl.
Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végsõ úton
a nagy bukásoktól megóvja.

Elérkezett végérvényesen az õsz, rövidülnek a nappalak és ködösek a reggelek!
Színeivel, hangulatával kimeríthetetlen tárháza a képeknek és irodalmi alkotásoknak. Szeretnék egy csokorra valót átnyújtani nektek

"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Jön az õsz


Jön immár az ismerõs
Szél lábú deres õsz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.
Kányádi Sándor

Õszül az erdõ

Tegnap százszínû
libegõ láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdõ alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús õszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.

Õsz


Tegnap még puha tenyere a Szélnek
kérges lett mára, a simogatásnak
nem örül senki, - hát dühbe gurul,
és végigpofozza a tájat.
Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között
tarkán cikázott a madárhad,
tarkállik most a lomb, de közte már
nem szállnak, csak az árnyak.
Baka István

Október


A fény arannyal öntözi még
A szõke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbõdül, hisz haza tart,
De ez már õszi csapat.

A kertben tarkán égõ színek,
Virágok, dúsan vérzõ szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már õszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Juhász Gyula

Õsz van

Beérett a termés
Gyönyörû õsz van!
Fénylik az október délután.
Beérett a termés,
nincs már gyümölcs a fán.
Ökörnyálból ezüst fonódik,
zizegnek a sárga levelek.
Gyönyörû õsz van!
Minden csendes, megelégedett.
A fák, a föld, a virágok
megadták, amit csak lehetett,
de mi megadjuk-e egymásnak?
Erre feleljünk, emberek!
Petõcz Mária

Október

Hûvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.

VÉNASSZONYOK NYARA

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tûzitalú nyár.

Lehet, hogy elmúlt a Nyár?

Lehet, hogy elmúlt a Nyár.
Tegnap még ablakokba könyökölve mosolygott
gyöngyözõ homlokunkra,
napsugárral cirógatta a tájat,
csókot küldve búsuló fáknak, kik
hulló levelekkel könnyezték
a búcsú fájó perceit,
remegve susogva:
- Jövõre újra ugyanitt!

Még egyszer megcsodálta
a lányok fedetlen vállait,
parkokba csalta a szerelmeseket -
hellyel kínálva õket ábrándhozó padokon.

Lehet, hogy elmúlt a Nyár.