Lehet, hogy elmúlt a Nyár…

Lehet, hogy elmúlt a Nyár.
Tegnap még ablakokba könyökölve mosolygott
gyöngyöző homlokunkra,
napsugárral cirógatta a tájat,
csókot küldve búsuló fáknak, kik
hulló levelekkel könnyezték
a búcsú fájó perceit,
remegve susogva:
- Jövőre újra ugyanitt!

Még egyszer megcsodálta
a lányok fedetlen vállait,
parkokba csalta a szerelmeseket -
hellyel kínálva őket ábrándhozó padokon.

Lehet, hogy elmúlt a Nyár.
Tegnap még kéken ragyogott az Ég,
de fekete palástba bújt fellegek jöttek
messzire űzve a Nap melegét.
Esőt hoztak, jéghideg acélból -
szinte szúrtak sűrű cseppjei!
Ablakok fázósan sírnak -
hangos zokogásukat messzire hallani.

Hideg van.
Előkerült a kabát, sapka, sál...
Lehet, hogy tényleg elmúlt a Nyár?!...

Tóth Irén

Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggelre, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Petőfi Sándor

Ősz


Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Áprily Lajos

A szép őszi estében

A szép őszi estében valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

akomorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye -

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Fjodor Tyutcsev /Szabó Lőrinc fordítása/

Juhar az ablak előtt

Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá' tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél)
rázza jobban az ablakot.

Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi'
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.

Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón' nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.

Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető.

Sárhelyi Erika