Várnai Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) költő, Peterdi Andor író felesége Peterdi Mária írónő anyja.
Apja szegény sokgyermekes szabómester, s családjával a jobb megélhetés reményében Budapestre költözött. Várnai Zseni középiskolai tanulmányait már Budapesten folytatta, majd 1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal..

Az új év küszöbén

Kívánom, hogy legyen a 2009-es évben:

Kicsit több békesség, jóság, szelídség, kevesebb viszály, irigység...
Kicsit több igazság, úton-útfélen...
Kicsit több segítség bajban, veszélyben...
kicsit több erõ, remény...
És sokkal több virág az élet útjára! - mert a sírokon már hiába.
És legyen szeretet,
olyan, amilyet kapni kívánsz,
és úgy tudjad adni és annyit,
amennyit és amilyet kívánnak tõled kapni!


,,A szeretõ viselkedés nem nyom el,
nem tart bizonytalanságban, nem kelt önútálatot.

Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idõ: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szûnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betûhálómmal õket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem õ, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belõlem,
oly egyszerû és mégis oly csodás,
ahogy a rügybõl a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
õ én vagyok, de mégis Õ maga.
Csodáltam õt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelsõ szava,
s hogy egyre nõtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Õ még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
mûvésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kõbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, mibõl, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erõs az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

VÉNASSZONYOK NYARA

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tûzitalú nyár.