Várnai Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) költő, Peterdi Andor író felesége Peterdi Mária írónő anyja.
Apja szegény sokgyermekes szabómester, s családjával a jobb megélhetés reményében Budapestre költözött. Várnai Zseni középiskolai tanulmányait már Budapesten folytatta, majd 1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal..
Első és legismertebb, Katonafiamnak című verse 1911-ben jelent meg a Népszavában, amelynek példányait emiatt a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték.

Versei főképp a Népszavában, s verseskötetei is nagyrészt a Szociáldemokrata Párt kiadásában jelentek meg. A felszabadulás után irodalmi munkásságáért József Attila díjjal tüntették ki 1956-ban.
1969-ben SZOT-díjat kapott.

Költészetét két mélyen átélt érzelem indítja útjára: az anyaság érzése és a proletárélet megszépítésének vágya. Harmadikként az első világháború esztendeiben társul melléjük a felfokozott békevágy. Ezek az alapérzélmek határozzák meg költői arculatát. Kései verseinek fő témája az öregedés, az elmúlás fájdalma, bizalom a szeretetben és a munka öröme.

Várnai Zseni bőkezűen ajándékoz: lelke kollektív otthonává nyílik minden léleknek, mindnyájunkért, mindnyájunknak dalol.




Katonafiamnak


Én magzatom, szép katonafiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed,
Vörösbe fordult itthon a világ!
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítnak önnön véreidre,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi az ásós, kapás hadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad,
Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek,
A termő föld lesz a mi lázadásunk:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,
Hús a húsomból, vér a véremből,
Hogy emelhetnél te akkor kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.
Borítson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha ős medréből kitör,
Ha úrrá lesz a tenger akarása,
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít, gyújt, vérbeborít:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Összeíróív

Kitöltöm az összeíróívet:
Neve: Várnai Zseni,
foglalkozása: író.
Munkaadója: a mennyei bíró,
ki táplálja a madarakat
s az erdők vadjait télen...
és mint a sárgarigóké,
annyi a fizetésem.

Kérdések rohama kerget a rubrikákba,
felelnem kell, hiába,
mi dolgom itt a földön?
Ki volt apám, anyám,
időmet mivel töltöm?
Üzletem, ingatlanom,
szántóm, legelőm hol van?
Tüzetesen megjelölöm:
egy ezüst kráterben
a holdban.

Értékes ingóim?
Jaj, vallanom kell róluk!
A szívem fölött
két tündöklő gyémántot rejtek,
pontos megjelölésük:
egy fiú- és egy leánygyermek,
és homlokomon a sarki csillag
jégdiadémja fénylik...
Mióta űzöm iparomat?
Öröktől fogva... a végtelenségig.

Tekintetes Hivatal!
íme a vallomásom!
Az életem e rubrikákba zártam.
Lényegében
semmi okosat sem csináltam,
s öröklött roppant kincseim fecséltem,
könnyelműen
dobáltam el a szélben
ezüstjeim: a csillagom, a holdam,
s egy elátkozott fekete erdőn
a süket fáknak daloltam.



Így égtem, énekeltem...

Miért nincs szerelmi lírám?
E kérdéssel pirít rám
valaki, és fejemre olvassa ezt a vádat:
miért nem énekeltem
soha még életemben
a forró gerjedelmet, a vad szerelmi lázat?

Gondolkodóba estem:
mikor dalolni kezdtem,
csecsemő kisfiacskám ringattam két karomban,
szegény és fáradt voltam,
s már altatót daloltam,
mikor más bálba indul, oly zsenge, ifjú korban.

És ő lett a szerelmem,
csak róla énekeltem,
az első gügyögését kottáztam lelkesedve,
mosolyát és sírását,
minden kis mozdulását,
mint hálóval a lepkét, vágytam elfogni versbe.

És naptól napra szebb lett,
egyszer csak járni kezdett,
hát nem csodába illő egy gyerek első lépte?
Szent ámulatba esve
imádtam őt repesve,
és most is, hogy az élet szívemről már letépte.

És jött kis gyönge lányom,
már őt kellett vigyáznom,
és háború viharzott, és forradalmak zúgtak,
szívem felét kiadtam,
födélben, és vigaszban
része legyen itt minden szegénynek, és nyomorultnak.

Ez volt az én szerelmem,
így égtem, énekeltem
akár a máglyatűzben egy ártatlan eretnek,
mert túl a test szerelmén,
múlékony gerjedelmén,
megszállták gyenge lelkem magasságos szerelmek!

Csak éltem és szerettem,
lobogtam önfeledten,
s egészen elfeledtem, hogy nem szerelmi líra,
amit írtam, és sírtam,
egész világgal víttam...
de hát így volt felőlem a csillagokba írva



A költő

Mert látjátok, a költő
még mindig az első
dallamot őrzi szíve rejtekén,
amely a tenger apályát
és dagályát,
a fogyó és telihold varázsát
idézi néki éjnek idején;
az erdő örök hangjait a szélben,
amint zúgnak a tölgyek
tornyai,
s a villámszemű felhők
lázadását,
mikor vad záport ványnak
ontani!

A költő érzi, látja
a láthatatlant,
azt is, amit a holnap rejteget,
és benne jajdul fel minden földi
bánat,
hallja sírni a messzeségeket,
megérti minden embernek
beszédét,
azt is, amit a némák mondanak,
érzi a meggyötörtek szenvedését,
őt hívják a ki nem mondott
szavak!

Mert látjátok, a költő…
Jaj, milyen is a költő!
Mi újat tudnék róla mondaniM!
Esendő ember,
nem alszik éjjelente,
gyötrik őt is köznapi gondjai,
majd időtlen időkben
tévelyegve,
önmagát keresve szüntelen…
olykor a Hang rezdül meg
a fülében,
hangfoszlány még,
nem több, mint sejtelem.

Ó, ez a hang az éjszakában!
Szólani kezd, eltűnik,
visszatér,
mikor a költő szinte öntudatlan
a lét legelső hangjaihoz ér,
mikor még csak az elemek
muzsikáltak:
a víz, a szél, a tűzhányó hegyek,
s az eljövendő létezésre vártak
az egysejtűek és az emberek!

Így indul el a költő
a messzi múltból ködlő
tájakon át
meglelni önmagát,
mikor a Hang összeforr
hangszerével
és fölzengeti azt a muzsikát,
mely élt benne
a kezdet kezdetétől,
s talán ezek már örök dallamok…
szeretné a világot átölelni
énekével…
de érzi: csak dadog…
Dadog!

A költő is…

A költő is csak emberekhez szólhat,
szavát egyedül csak az ember érti,
hiába szól
a messzi csillagokhoz,
mikor az eget elmerülve nézi,
s úgy érzi már,
lebeg az égi térben,
s a hold
magához vonzza, mint a tengert…
de a csillagok nem felelnek néki,
mert csak az ember
értheti meg az embert!
Hát érts meg, ember,
s ne szúrj a szívembe fegyvert.

Különös termés
Megsokasodott éveimben
most már okosan kéne élnem,
számolni minden pillanattal,
begyűjteni
minden termésem.
Igen,
ha búzát vetettem volna,
nem pedig kék búzavirágot,
igen,
ha szőlőt ültettem volna,
s nem pipacsot,
mákonyos álmot.
Legalább rózsát szemeztem volna,
lenne most pompás rózsakertem,
de én
szívem földjébe ástam,
s szavak magvátbelévetettem,
s különös termés lett belőle,
szavak gyümölcse:
sok… sok… versem!



Elégia

Költő ha meghal, milyen rengeteg
kincset hagy ő tirátok, emberek,
ez az örökség szinte végtelen,
végigkísér a hosszú életen.

Ha milliók kapják meg örökül,
a millióknak szolgál örömül,
és minden szív még tovább érleli,
holta után kezdik megérteni.

Míg él a költő, sorsa gyötrelem,
mert ihlete vad és könyörtelen,
nincs tőle éjje, nincsen nappala,
verset lobog a nappal s éjszaka.

Mint anya, kiben tejjé lesz a vér,
olyan ő is; szülöttje enni kér:
vérét issza, szíve húsát eszi,
nem ád egy percnyi nyugtot sem neki.

Ahány verssor, szemének könnye mind,
mint kagyló, termi kínja gyöngyeit,
s ahány vers, annyi véres viadal,
míg szárnyat bont és fölrepül a dal!

De mikor a hangszer eltörött,
akkor a költő hová költözött?
Hol van a költő, mikor már nem ír,
mikor testét benyelte már a sír?

Hol van a költő, hol a lényege,
hogy egyre szebb, nagyobb az éneke,
talán mert új szíveknek hangszerén,
előbb visszhangot ver a költemény?

Mintha mindig átírná verseit,
megújhodik új korszakok szerint,
mint víztükör, mely változó eget
tükröz vissza, új fényt, új felleget.

S holta után kezdi nagy életét,
a csillagokba írják föl nevét,
míg árva teste porlad valahol,
ő milliók forró szívén dalol.

Költő ha meghal, erre gondolok,
őt éltetik a messzi századok,
de amíg él és itt jár köztetek…
szerezzétek őt jobban, Emberek!