Aranyosi Ervin:
Életre szóló tanmese

Volt egyszer egy csoport béka,
béka ősök ivadéka.
Akik versenyezni kezdtek,
magas tornyot célba vettek.
Sok-sok néző gyűlt itt össze,
a békákat ösztönözve,
biztatva fakadtak dalra:
- Hajrá békák, fel a falra!És a békák egyre másztak,
közben nem is tétováztak,
Ám sok néző, - s egyre többen,
szörnyülködik, meg is döbben,
nem hiszi, hogy sikerülhet,
egy béka is felkerülhet.
Ilyeneket mondogattak.
- Milyen magas, milyen vastag!

Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában.

Volt egyszer közel két és fél méter magas Buddhát ábrázoló betonszobor Bankok közepén. Nem számított igazi műalkotásnak, és az emberek sem tisztelték vallási jelképként. A turisták gyakran a talpazatán hagyták üres üvegeiket, nekidőltek, amíg filmet cseréltek a fényképezőgépükben, vagy egyszerűen figyelemre sem méltatták.
Aztán úgy negyven évvel ezelőtt egy buddhista szerzetes a templomba vitette a szobrot. Szállítás közben a szobor megsérült, megrepedt és betondarabok estek le róla.

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien elõkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielõtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Õ megkérdezte:

-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta.

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán. A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, mûanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.

Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:
- Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, mûanyag csészéket.

Tiszta szívbõl

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelõknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az õ csodálatos szívét bámulta.

Semmi hibája nem volt az õ szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.