Látlak én még s látni foglak,

És szünetlen gondolok rád.

El nem válok soha tõled,

Mégis, mégis....Isten hozzád!

Óh nem a könyörtelen sors,

Nem a beérhetetlen távol,

Nem az élet, nem a halál,

Nem az választ el egymástól...

Van reménye a távolnak,

A halálnak van emléke:

Hit vigasztal a balsorsban....

-Ennek is mind vége, vége.

Mond nekem majd, hogy enyim vagy,

Hogy szeretsz:leborulok rád

Véghetetlen fájdalommal....

S azt felelem: Isten hozzád!

Szeretlek én téged nézni,

Mikor észre nem veszed,

Ha máson merengve, rajtam

Feledkezik el szemed.

S benne egy édes titokra

Megvillámlik az öröm......

Egy-egy tõr minden sugára,

S én azt szívembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,

Mikor észre nem veszed:

Hogy szívem mélyére látva

Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,

Mire nem vagy érdemes,

Ha magam ki kell nevetnem,

Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni,

Oly szép lángal ég szemed,

Eloszlatja búmat, mint a

Nap a sötét felleget.......

Az itélet szól a tornyon:

Üt az óra, fönn a horgony,

Menni kell- Isten veled.

Utoljára most csókollak.....

Óh, hogy most érzem, tudom csak,

Mennyire szerettelek!

Néma ajkad oly beszédes,

Sohase volt olyan édes,

Olyan édes - és úgy fáj!

Elhagyom én e vidéket,

De el nem föd soha téged,

Nincsen az a messze táj!

A hajón a könnyû podgyász,

A szívemen a nehéz gyász,

Az égen sötét ború.

Most csöngetnek útójára-

Az itélet trombitája

Nem lehet oly szomorú!

Hova lett a nap az égrül?

Hirtelen, hogy elsötétül!

Mintha állana itélet,

Valakit kivégeznének....

Hideg szellõ száll a fákra,

Tövig átborzadnak rája,

Mintha hóhér keze volna,

Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdõn,

Néha hull alá rezzentõn

Egy-egy levele a fáknak,

Mintha könnyet hullatnának....

Mit sírnának, könnyeznének?

Hiszen õk virultak, éltek.

Az, hogy mostan elhervadnak,

Hogy szerettek: jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk,

Szerelemnap sütött rájuk,

Ölelkeztek a szellõvel,

Susogtak az éneklõvel......

Föltámadni, mint a felhő,

Mely az égre derülten jő,

Azután könnyekre törve

Száll alá a szomjú földre!

Mint a szellő bujdokolni,

Mást altatva nem nyugodni,

Nyomorúság ablkában

Siránkozni- mindhijában,

Megfejtetlen, mint egy álom,

Átsuhanni a világon

Kinevetett, ismeretlen

Fájdalomtól üldözötten.....

Úgy-e keserű egy pohár?

Itta ezt több jó bolond már!

S mind azt hitték, üdvözítnek,

-Nekem már e hitem sincs meg!