Homérosztól tudjuk, hogyan lakomáztak az istenek az Olümposzon, meg persze a gazdag urak, akik megpróbálták az isteneket utánozni. A görögök általában szerették a rongyrázást, és egy kevés luxus mindenkinek jót tesz. A szegény ember az énekmondókat hallgatta tátott szájjal: Hogy ezek mennyit elprédálnak! Mert lehet, hogy a tűzhely hideg és az asztal üres, de legalább megvan az erkölcsi fölény.

A görögök enni-inni is szerettek, értékelték a nemes bort és az ízes falatokat. Simán bolondnak nézték volna azt a társadalmat, amelynek minden tagja úgy akar kinézni, mint egy etióp éhező, és hallatlan összegeket pazarol arra, hogy lehetőleg semmit se egyen.

A lakomák úgy-ahogy illedelmesen kezdődtek: tüzet gyújtottak, imádkoztak, elvégeztek egy kis áldozatot, amelynek az istenek bizonyára nagyon örültek. Az illedelmes folytatás is megvolt, amíg a feleségek is részt vettek a lakomákon. Egy idő után a férjek megunták az állandó felügyeletet, vagy csak féltékenyek voltak – bár olvastam én már olyan véleményt is, hogy maguk a hölgyek vonultak vissza gőgösen, amikor ivászattá változott az evészet, és örültek, hogy drága kincsnek tekinthetik magukat, amit nem mutogatnak fűnek-fának. Akármi volt az indok, előbb-utóbb egészen másféle hölgyek – vagy csinos fiúk – jelentek meg a lakomákon, és az emberiség egy új találmánnyal, az orgiával lett gazdagabb.

Én azonban maradnék a lakománál, mert az orgiára igyekvők úgysem olvasnak – esetleg nem is tudnak olvasni, ami az ő bajuk.

A vendégek a falhoz támasztották a lándzsáikat, helyet foglaltak a kényelmes fotelekben, a rabszolgák zsámolyt toltak a lábuk alá, és vizet öntöttek a kezükre. Arany kannából – ez nagyon fontos, mert akkor sokkal tisztább lesz a kéz. Most már belenyúlhattak a tálba a tíz ujjukkal, merthogy az evőeszközt még nem sikerült feltalálni.

A tálakon alig volt más, mint különféle húsok, párolva, sütve, főzve, de leginkább egészben sütötték meg a birkákat és az ökröket. Annyira oda voltak a pecsenyéért, hogy Odüsszeusz társai még Apollón szent marháit is lemészárolták. A húsokhoz csak lepénykenyeret ettek, vagy semmit; szó sem volt salátáról vagy főzelékről. A hallal ugyanaz a helyzet volt, mint ma: vagy megvetették, vagy az volt a legnagyobb delikátesz; az istenek mindenesetre megvoltak nélküle.

A bort arany poharakból, kupákból vagy rhütónból itták, ez utóbbi volt a legnépszerűbb. Ez egy olyan ivóedény, amit nem lehet letenni, mert felborul, vagy kifolyik belőle a bor. Ki kellett inni fenékig, bár az irodalmi emlékekből ítélve ez akkoriban sem lehetett nagy kihívás.

A bort állítólag vízzel keverték, és jobb helyeken teleszórták rózsaszirommal. A vendégek is kaptak egy-egy rózsakoszorút, és az igazán jó helyeken mindenki térdig járt a rózsában, mint nálunk Fedák Sári, ha lehet hinni a legendának.

Hivatásos énekesek és zenészek szórakoztatták az alkalmi rózsalovagokat, akik végül maguk is táncra perdültek, ha ugyan táncnak lehet nevezni azt, amit előadtak, tökrészegen.

Ilyen volt a kis vendégség; ha valamit ünnepeltek, eleve tíz-tizenkét napra hívták meg a barátaikat. Igaz, hogy egy egyszerű lakománál se lehetett tudni, mikor ér véget; ugyanis barbár szokásnak tartották elküldeni azt, aki még maradt volna – mondjuk, azt sem illett visszautasítani, aki hívatlanul jött.

Így vagy úgy, egyszer csak vége lett a vendégségnek, és ilyenkor meg kellett ajándékozni a távozókat. Nem jelentéktelen apróságokról volt szó. Menelaosz spártai király egy művésziesen kidolgozott arany-ezüst korsót, Heléna pompás ruhákat ajándékozott az ifjú Telemakhosznak; másutt Homérosz ezüst kardot, elefántcsont kardhüvelyt, arany kenyértartót, mindenféle drágakövet, egzotikus állatokat és persze gyönyörű rabszolgalányokat említ a búcsúajándékok között.

Nem volt olcsó mulatság, de a régi görögök hírből sem ismerték a recessziót – továbbá volt egy okos szokásuk, ami tőlünk sem idegen karácsony táján. Az értékes holmit nem tartották meg maguknak – egy-egy arany kupa vagy díszkard körbejárta az egész rokonságot, és ezt nem én mondom, hanem Homérosz. Menelaosz ugyanis, amikor átadta a korsót, egészen elfogulatlanul közölte: A hős Phaidimosz adta ezt nekem, Szidón királya, amikor legutoljára vendégségben jártam nála.

Hát igen, a pazarlásnak is megvannak a maga szabályai.