Bolondok tornya

A hallodrit sokszor látták a bécsi piacokon, és mindig a pokolba kívánták. Mert ez a hallodri is olyan volt, mint a többi: könnyelmű, léha, semmirekellő. Ha ment, körül se nézett, felborogatta a kofák asztalait, csak úgy törtek a tojások, loccsantak szét a dinnyék. Ha állt, biztosan elunta magát, nekitámaszkodott valaminek, ami ledőlt vagy felborult. Megjegyzéseket tett a szép és a csúnya lányokra, egyáltalán nem válogatta meg a szavait. Alányúlt, ha szoknyát látott, rúgott, ha nadrágülepet. És mindig tréfált, Uram Isten, még akkor is, amikor temetési menettel találkozott. De a legszörnyűbb mégis az volt, hogy soha nem vette le a sapkáját. A világ legrondább sapkája volt az övé, hajdan fekete, most már csak koszos, azt is lehúzta egészen a szeméig, és a derék, jámbor polgárok majdnem keresztet vetettek, amikor megpillantották, mert ilyen sapkát csak az ördögök viselnek. De még ők is csak a pokol határain belül.

Nem sejtették, hogy a sapkás ördög nem véletlenül sétálgat Bécs utcáin. A császár fizetett kémje, és rendszeresen jelentést tesz arról, amit jártában-keltében észrevett. A könnyelmű és felelőtlen viselkedés arra kellett, hogy elterelje a gyanút.

Ugyan ki fogja vissza magát, ha nincs más a közelben, mint egy félbolond? Sok mindent megtudott a hallodri, amit sose mondtak volna el mások előtt. Ő meg szépen továbbadta a megfelelő helyen, és az emberek csak ámultak-bámultak, amikor a mindenható rendőrségen hallották vissza a legféltettebb titkaikat.

Dehogy gyanakodtak a hallodrira, hiszen annak nincs ki a négy kereke.

Egyszer aztán mégis kihúzta a gyufát a jókedvű legény. Nem azért bukott le, mint általában a besúgók, hanem egészen közönséges módon. Házasságot ígért egy hajadon lánynak, elcsavarta a fejét meg az egyéb testrészeit, aztán amikor jelentkezett a gyerek, hallani sem akart az ígéretről, ellenben mindenféle mesét terjesztett a már egyáltalán nem hajadon lányról; hasadon-ra cserélte a hajadont, és a tetejébe azt képzelte, hogy ez hallatlanul szellemes.

Wirtz úr, a leányzó apja panaszt tett a rendőrségen, de a rend őrei elhajtották, mondván, nem tartozik rájuk, nem kötelesek megőrizni a lányok erényeit. Ez az apa dolga, amíg így vagy úgy, de meg nem szabadul a lánytól, és ha Wirtz úr sokat okoskodik, megismerkedhet a dutyi belsejével. A pórul járt apa nem ragaszkodott a közelebbi ismeretséghez, de azt sem hagyhatta, hogy a hallodri szabadon űzze tovább a mesterségét. Mindenképpen be akarta záratni. Ha a dutyiba nem lehet, jó lesz a bolondok tornya is.

Éppen abban az időben épült meg az ötemeletes, kerek torony, József császár legújabb ötlete, amivel még boldogabbá akarta tenni az alattvalóit. Mondják, hogy az utazásai során, Franciaországban látott valami hasonlót, és rögtön arra gondolt, mi az, hogy a franciák már ebben is előbbre vannak? Nekünk is kell egy torony, ha lehet, még bolondabb, mint a francia. Az övék csak kétemeletes, nosza, építsünk egy sokkal magasabbat, kereket, mert a kör harmóniája jó hatással lesz a sok bolondra. Középen volt a lépcsőház, és ott posztoltak az őrök ugrásra készen, mert a bolond bármelyik pillanatban még jobban megbolondul, és ilyenkor meg kell verni, vagy oda kell láncolni a falba süllyesztett karikához. Gyógyításról szó se volt, de ezért nem haragudhatunk rájuk; a 18. század végén még senki sem tudta, mitől bomlik meg az agy. Csak azt tudták, hogy a bolond kiszámíthatatlan és veszélyes; el kell zárni, megkötözni, megverni, éheztetni, leönteni hideg vízzel, esetleg addig pörgetni maga körül, amíg a pörgető bírja erővel.

A császár utasítására összeszedték mindazokat, akik az utcán zajongtak vagy rendbontottak, és a nagy többség bolondoknak ítélte őket. Valami rejtélyes okból, a többségnek mindig igaza van. Minél többen hangoztatnak egy jó nagy szamárságot, annál biztosabban ítéljük igazságnak.

Az őrök engedékenyebbeknek bizonyultak, mint a rendőrök, és a hallodrit minden további nélkül betaszigálták a 139 zárka egyikébe. A biztonság okáért meg is láncolták, mert a zárkáknak nem volt ajtajuk, és az őrök joggal tartottak attól, hogy egyik foglyuk se annyira bolond, hogy ne akarjon megszökni a nem túlzottan vendégszerető intézményből. A hallodri kézzel-lábbal tiltakozott, mindenkit meg akart győzni arról, hogy ő a legokosabb a világon – végül már azt is elárulta, hogy ő igazából a császár bizalmas embere, és nagy baj lesz abból, ha kiderül, hogy őt hol tartják fogva. Az őrök persze csak mosolyogtak a bajszuk alatt. Nem ez az első eset, amikor a bűnös vagy a bolond tiltakozik: tévedés történt – nem én voltam – nem követtem el – színjózan vagyok – csak az ellenségeim esküdtek össze ellenem – és így tovább, a végtelenségig. Elvették a sapkáját, vacsora helyett megkínálták a hallodrit néhány emberes pofonnal, és már nem is törődtek vele. Tőlük aztán ott rohadhat a toronyban, ítéletnapig.

Közben a gyerek is megszületett, és gondolhatjuk, milyen jó dolga volt Wirtz úr házában a bolond fiának. de ez az ő baja. Úgy kell neki, minek fogant meg.

A hallodri lassan ráébredt, hogy ővele bizony senki sem foglalkozik, elkönyvelték bolondnak, és most már így is marad. Csak egyszer remélte azt, hogy rámosolyog a szerencse. József császár elhatározta, hogy meglátogatja a szegény bolondokat, akikért ő személy szerint olyan sokat tett: császári kegyéből élvezhetik a pokoli torony minden kényelmét. József lelkiismeretesen bejárta mind az öt emeletet, és még meg is állt, amikor az egyik bolond kiabálni kezdett: Felséges uram, nem ismer meg engem? Szabadítson ki, hiszen csak tévedésből zártak be ezek közé!

A császár alaposan megszemlélte a kiabálót, aki ugyanolyan elhanyagolt és mocskos volt, mint a többi. Lehet, hogy felismerte, lehet, hogy nem, ezt már sohasem fogjuk megtudni, mindenesetre csak ennyit mondott:

Aki bolondként viselkedik, ne csodálkozzon, ha bezárják a bolondok közé.

Barátságosan intett, majd sietve elhagyta a tornyot, és valószínűleg álmában se gondolt arra, hogy egy pillanat alatt megoldotta a hamleti rejtélyt.

Tíz évig őrizték még a bolondokat a toronyban, akkor végre rájöttek, hogy az építmény siralmasan elavult, és szélnek eresztették az egész társaságot. A hallodri sokat veszített a derűs kedélyéből az alatt a tíz év alatt, és csak nagy titokban mert érdeklődni, mi minden történt a Wirtzék házában. Katharina még mindig nem ment férjhez – no persze, senki sem olyan bolond, hogy bevállaljon egy idegen gyereket. Katharina még mindig meglehetősen csinos volt, de a hallodrinak eszébe se jutott, hogy elvegye feleségül. Nem vagyok én olyan bolond, mondta kedvesen, aztán elhúzott Bécsből és meg sem állt Tirolig, ahol nem ismerte senki.

A torony ma is megvan Bécsben; múzeumot csináltak belőle, és akárki megtekintheti.