Báttya meséli

A bátyám sokkal idősebb, mint én, és nem sokat törődött velem. Élte a maga életét, és senki sem szólhatott bele a dolgaiba. Csak pillanatokra láttuk a barátait, akik hozzá hasonlóan nagydarab, kopasz fickók voltak, és legalábbis számomra, roppant veszélyeseknek tűntek. Tizenkét éves voltam akkoriban, és abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy a tetoválás az ördögtől való. Ha ilyet látsz, biztosra veheted, hogy matróz vagy börtöntöltelék, mondta az anyám, és miért ne lehetne igaza néha egy asszonynak is? Gyakorlatilag anyám szoknyája mellett nőttem fel, amolyan lányosra fazonírozott, folyton a konyhában sertepetélő kis kölyök, és mindenkit azzal kábítottam, hogy egyszer majd olyan híres szakács leszek, mint Gordon Ramsay.

Apából nem sokat láttunk, minden jobban érdekelte, mint a saját családja. Anyám ájuldozott, ha kiderült, hogy itthon alszik – igazi suttyó, legtöbbször beállva, mint a százas szög – egy rántással le a gatya és a nadrág, kíméletlen töcskölés három percig, amit pisszenés nélkül kellett tűrni, különben jöttek a pofonok. A mi vidékünkön ugyanez volt a műsor minden második családban, és most már tudom, hogy akadtak ennél rosszabbak is.

Amit még mindig nem tudok, vagy inkább nem értek: mi a tökömért tepernek annyira a lányok, hogy minél előbb férjhez menjenek? Miért vigyorog mindenki az esküvőkön, mint a tejbetök, és miért örülnek annyira, ha fiú születik? Mély és nagy titok lappang itt, de nem merek rákérdezni. A végén még elmagyarázzák, amitől mentsen meg a Mindenható.

Én aztán kerülöm a női társaságot, agyatlan banda, jobb nekik egymás között. Anyám az egyetlen kivétel; akárkinek szétverem a pofáját, ha egy rossz szót mer rá mondani.

Fater is jobban teszi, ha vigyáz, mert egyszer kihúzza nálam a gyufát.

Ahogy mondom, báttya rossz társaságba keveredett, rosszarcú csövesekkel lógott, kisebb zűrökbe keveredett, ami apám szerint nem gond, mert az ember mikor próbáljon ki mindent, ha nem fiatal korában? Báttya próbálkozott, feszegette a határait, aztán történt valami, amiről otthon persze egy szó sem esett. Pár hétig ki sem tette a lábát a házból, a kanapén heverészett, zenét hallgatott, és általában azt a benyomást keltette, mint akit nagyon alaposan összevertek. Lassan, nagyon lassan jött ki ebből a fekete hangulatból, és aztán már semmi sem volt ugyanaz, mint azelőtt.

Tény, hogy nem a rendőrséggel tűzött össze, mert arról csak tudtunk volna.

Nagyon szerettük volna átlátni, hogy mi az ábra, de mindenkit elmart maga mellől – anyámat szelídebben, engem egy rúgással. Eltelt vagy öt év, mire hajlandó volt beszélni erről a napról, és nagyjából a következőket mondta el:

Egész nap hajtottunk, mint az állat, mert ebben a világban csak a dellás ember ér valamit. Tisztára kivoltunk estére, kimentünk a Páskomra, hogy egy kicsit kiszellőztessük a fejünket. Leültünk a fák tövében, tekertünk néhány jointot, és néztük a csillagokat. Elég sötét volt már, amikor egy mély férfihang megszólalt a hátunk mögül: Hé, ti rohadt k…, húzzátok el innen a s…, de hirtelen – szóval, nem finomkodott. Felnézünk, hát ott áll vagy harminc ember, a fejükön maszk, a kezükben lánc vagy kés, vagy mind a kettő. Láttuk, hogy nem akarnak tárgyalni, mi viszont csak hárman voltunk; azt gondoltuk, jobb lesz elmenekülni. Egészen a hídig futottunk, ott úgy látszott, sikerült lerázni őket. Meglapultunk egy árokban, és vártunk. Síri csend volt, ezért feltámaszkodtam a könyökömre, és körülnéztem. Na, ezt nem kellett volna. Ott voltak mind a harmincan, köztük egy náluk vagy kétszer magasabb, nagy fülekkel, meg minden, ahogy a vicclapok ábrázolják a marslakókat. Ez volt a főnök. Egy kézmozdulattal leállította a fiúkat, akik pedig már nagyon készültek a támadásra. A humanoid nem szólt egy szót sem, csak engem nézett, mintha meg akarta volna tudni, hogy mi van a bőröm alatt. A májamat meg a vesémet akarta látni, és piszok rossz érzés volt, bár egyáltalán nem látszott rosszindulatúnak. Sőt, mintha mosolygott volna, már amennyire egy humanoid erre képes – elnézően mosolygott, mintha azt mondta volna, nem baj, kisfiam, hogy betörted az ablakot, egyáltalán nem baj, majd eljön az üveges bácsi, és szépen megcsinálja. Játsszatok csak, ebadta kölykök, úgyis olyan hamar eltelik ez a néhány év, aztán vége az aranjuezi szép napoknak. Nem tudom, meddig volt ott, de úgy éreztem, hogy a világ egész történelme végigfutott előttem egy pillanat alatt, a dinóktól a piramisokig. Aztán minden eltűnt, a humanoid és a késes gyilkosok, mi azonban még órákig vártunk az árokban, a nem-tudom-mire.

Kíváncsian pillantottam a gurura, aki szokása szerint a földön ült, fél-lótuszülésben, hasának legalsó redői a földet érték. Nem fogalmaztam meg a kérdést, mert minek; ő úgyis mindent tud, amit érdemes vagy nem érdemes.

A guru rám emelte a nagy, sötét szemeit, megsimogatta a tokáját, aztán csak ennyit mondott: Hm, egy jó drog csodákra képes.