Csattanás

1763-ban, egy márciusi napon, Salisbury hétalvói szokatlanul nagy csattanásra ébredtek. Pékek, tejesasszonyok, szolgák és más rendes emberek már régen ébren voltak, de most sütőlapátot, vizes vödröt, seprűt, pólyás gyereket, mindent kiejtettek a kezükből, és térdre roskadva könyörögtek a Mindenhatónak, hogy csak most az egyszer bocsássa meg a bűneiket, mint eddig is. A hétalvóknak kissé nehezebb dolguk volt, mert ágyban fekve nehéz roskadozni, de végül is csak eljutottak egy kényelmes térdeplőhöz, vastag szőnyeghez, ahol nagyobb megpróbáltatások nélkül el lehetett mormolni egy páternosztert vagy márianosztrát, ki mit érdemelt.

Amikor már megnyugodtak annyira, hogy ki tudták cserélni egymással a gondolataikat, többször is elmondták, mennyire megijedtek, illetve hogy emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény Salisbury-ben. Még mindig nem tértem egészen magamhoz, állította a vastag Margery, nézze csak, hogy dobog a szívem! – Ezzel megfogta Potmallard kezét, és hirtelen odaszorította, ahol észlelni lehetett volna a dobbanásokat. Potmallard, foglalkozására nézve kefe, még pontosabban lóvakaró, zsíros puhaságot észlelt, amely egyetlen irányban sem akart véget érni. Fülig vörösen rántotta vissza a mancsát, és egyelőre a zsebében rejtette el, addig is, amíg sikerül megmosnia olyan piszkosra, amilyen rendszerint lenni szokott. Margery jól kinevette, és megígérte neki, hogy legközelebb hová és mibe. – Csak azt ne, jajdult fel a hivatásos lópucoló, még abban a minutumban elvisznek a pokolba az ördögök. – A körülöttük állók értőn bólogattak. Nem lesz az hosszú út. Alig harminc lépés a Pokolhoz címzett kocsma, ahol már mindenki megfordult a vastag Margery-vel, legalább egyszer, egy ínséges napon. A menj a pokolba-féle jókívánságok új értelmet nyertek Salisbury-ben, és a jószándékú felszólítást ritkán kellett kétszer mondani.

Kivéve persze azt a napot, amelyen a magasságos ég kinyilvánította a haragját, mert ez komoly dolog.

De miért is, és mi lehetett ez a csattanás? Lőttek? De kit, amikor Margery itt áll előttük?

Végre fölnéztek az égre, mintha onnan várnák a választ, és tényleg – viharfelhők gyülekeztek odafönt, vészterhesen, vészállapotban, amit sohasem fog megtapasztalni Margery, pedig ugyancsak szorgosan próbálkozik. Valami hiányzik belőle ott alul, vagy csak nem találja a helyét az irdatlan sok háj miatt.

De már jött is a következő mennydörgés, az előzőhöz képest meglehetősen halkan, diszkréten, szinte lábujjhegyen. Ja, és persze villámlott is, ám azt még a gyerek is tudja, hogy a villám nem veszélyes, az csak olyan, mint a tűzijáték. Bezzeg a mennydörgés! Attól talán még a grófék is megrémülnek, nem is beszélve a grófnőkről, akik minden szire-szóra elájulnak, mintha az kötelező lenne az úgynevezett jobb körökben.

Az eső szétkergette a díszes társaságot, ki-ki megkereste az elhajigált lajtot, kantát, rívó kisdedet, amit a nagy társadalmi munkamegosztás neki juttatott. Persze még nem zárult le a vita, mi lehetett reggel az a szörnyű nagy csattanás. Talán megnyílt a föld, vagy tűzhányó támadt a salisbury-i síkságon – régen esedékes, mert még mindig ott állnak azok a nagy, pogány kövek – érthetetlen, miért tűrik ezt a jóérzésű emberek? Mekkora katedrálist lehetne építeni ama sziklák széttördelt darabjaiból! Imára kulcsolhatná a kezét minden kődarab, persze a mai nehéz időkben még a kövektől sem lehet hálát várni, nemhogy az emberektől.

Közben kinyitott a Pokol, mindenki hozzájutott a megszokott pálinkaadagjához. Ahogy tisztultak a fejek, kiderült az igazság a csattanás felől. Nem a jóságos ég mutatta be, milyen igazságosan büntet egy egész várost, amikor elég lenne Potmallardot is – csupán egy nagyobb mennydörgés látogatott el a világnak erre a tájára. Mi már tudjuk, hogy a villám nem okoz gondot, egy-két mennykő azonban leeshet és gyújtogathat. Utána kellene nézni, nincs-e tűzvész valahol. Kit küldjünk? Menjen talán Mortimer, őérte úgyse kár.

Vigye a kutyáját is, mert az nem akárki – még a láthatatlan tüzet is kiszagolja.

Mortimernél kicsit huzatos volt a padlás, de annyit megértett, hogy tüzet kell keresni. Füttyentett a kutyájának. Az okos eb aztán, bizonyos szagmintákat követve, eljutott a katedrálisig. Egyenesen berohant a kerengőbe, nagy riadalmat keltve a kerengő páterek között. Tűz van! – kiabálta Mortimer. – Hol, hol? – Én is azt keresem. – És kereste is, a kőszobrok és a kiváló halottakról megemlékező táblák között, de csak némely faragott kövekig jutott, amelyek egy ponton félig eltorlaszolták az utat. A páterek nem győztek a szokásosnál gondosabban kerengeni, hogy kikerüljék.

Há’ e’ meg? – kérdezte az ékesszóló Mortimer.

Azt bizony a torony délnyugati oldaláról verte le a mennykő, és csodával határos módon pattant be a kerengőbe, ahol is csak azért nem tett kárt a páterekben, mert ők akkor még a refektóriumban viaskodtak a reggelivel. Mint az várható volt, a reggeli vesztett.

Az általános megkönnyebbülést hamar csalódás váltotta fel. Aha, csak egy kis mennykő volt, semmi az egész. Utólag mindenki azt vallotta, hogy össze se rezzent – nem is volt hangosabb, mint a szekérzörgés. Vastag Margery törhette a fejét, hogy mitől dobbanjon meg a szíve, amikor a daliás paripasúroló ismét kartávolságba ér.