Az emberek Indiában éppoly kevéssé szeretnek dolgozni, mint másutt, de csak a bráhmanáknak van annyi magukhoz való eszük, hogy meg is éljenek a nagy semmittevésből.

Hiszen ha a semmittevés együtt járna a semmit evéssel! De a bráhmanák csak az alsóbb néposztályok számára írják elő a gyakori böjtöket – és hozzájuk képest alsóbb néposztály még a király is. Ők maguk persze kerekre híznak böjtölés helyett, és mindent megpróbálnak, ha úgy sejtik, hogy az embereknek van még egy kevés pénzük. Az emberek általában a mennyországba szeretnének jutni, és ezért sok mindenre hajlandók. És mi ennek a leggyorsabb módja? A bráhmanák elhitették velük, az a legjobb, ha bevállalják a kusmánd vratát. Kusmánd nem más, mint sütőtök, és a vrata abból áll, hogy kivájsz egy sütőtököt, az üreget megtöltöd arannyal és drágakövekkel, és az egészet odaadod a legközelebbi naplopónak. Mivel csak annyi évet tölthetsz el a mennyben, ahány magot a tökből kikapartál, ajánlatos, hogy rendszeresen osztogasd ezeket a szerény ajándékokat.

Úgy látszik, az alsóbb néposztályok között se volt mindenki tökfej, mert híre ment annak, elég, ha gondolatban végzik el ezt a nagyszabású adományozást. Nekik elég is volt, és a bráhmanákat a következő történettel fizették ki:

Élt egyszer két fivér, akik az apjuk halála után alaposan a nyakára hágtak a rájuk maradt vagyonnak. Ettek-ittak, dorbézoltak, táncosnőket tartottak, és amikor az utolsó garasuk is elfogyott, visszavonultak az erdőbe, mint általában a rablók és a remeték. Mondani sem kell, hogy nem remetének álltak. Inkább álltak az úton, és ha csak álltak volna! Fosztogattak, raboltak, gyilkoltak, minden disznóságot elkövettek.

Idővel egy kegyes tigris végzett velük, és eljutottak az alvilágba, Jama ítélőszéke elé. Jama felolvastatta a titkárával, Csitraguptával a sors könyvé, ahová a jótetteket és a disznóságokat kitörölhetetlenül bejegyzik, és úgy döntött, hogy az egyik fivér a mennybe megy, a másik a pokolba.

De miért? – kérdezték a delikvensek, amikor mi mindent együtt csináltunk, a legnagyobb egyetértésben?

Nem addig van az, kiáltott Csitragupta, még gyerekek voltatok, amikor a tanítótok megparancsolta, hozzátok el neki a legnagyobb tököt. Te, Dhanandzsaja, azt mondtad, hogy majd bolond leszel; te Dzsajadhana, elgondolkodtál a dolgon, aztán inkább lefeküdtél aludni. De mivel gondolkodtál egy keveset a tanítód tökén, annyi érdemet szereztél, hogy most egyenesen a mennybe mehetsz.

Jól van, Dzsajadhana elment a mennybe. Persze nagyon hiányzott a fivére és cinkostársa, ezért megkérdezte, van-e valami, amit tehetne az érdekében.

Mi sem könnyebb annál, felelték a mennyei bráhmanák, és előadták a kusmánd vratát.

A mennyország azért is olyan csodálatos hely, mert ott a sütőtököt nem ismerik. Mit csináljak? – töprengett Dzsajadhana. Aztán eszébe jutott, hogy milyen csodálatos ereje van a gondolatnak: fölemeli a mennybe a züllött csavargókat. Szépen végiggondolta, mit csinálna most, ha lenne egy igazán nagy töke – kivájná – megszámolná a magjait – megtöltené a svájci bankokból ellopott aranyrudakkal –

A következő pillanatban ott ült mellette a pokol fenekéről frissen szabadult Dhanandzsaja.