Van egy ismerősöm, fogjuk rá, hogy távoli (mert azt csak mégsem vallhatom be, hogy a rokonom, bár az ember nem maga szokta megválogatni a rokonait), az illető párttitkár volt, amikor az volt a módi, most meg nagy templomjáró. Reggelenként megnézi, hogy melyik kormány van hatalmon, aztán kommer vagy jobbszélső, ahogy kell. Jól él, aztán bánja is ő, hogy minek tartják? Szélkakasnak? Fouché-nak? Vagy keressünk még durvább kifejezést?

Annyi biztos, hogy nem ő az első. Hamarjában csak Lüsziász (Kr.e. kb. 445-380) jut eszembe, görög filozófus, államférfi és rabszolgahajcsár; élete második felében már csak a szája után élt, vagyis szónokolt, többnyire a bíróságon, védőügyvéd szerepében.

Lüsziász élete minden volt, csak nem unalmas. Thuriiban született, ez egy görög kolónia volt a tarentumi öbölben. Apja nagyon gazdag ember volt, Lüsziász csak kedvtelésből tanult egy kis retorikát. Aztán megváltozott a politikai helyzet, rossz lóra tettek, Lüsziászt és a testvérét száműzték Thuriiból.

Piraeuszban telepedtek le. Lüsziász gründolt egy pajzs-gyárat, ahol ügyes rabszolgákat dolgoztatott. Nagy házat vitt, ahol ki-be jártak a filozófusok. Platón kétszer is említi, a Köztársaságban és a Phaedrus nevét viselő beszélgetésben. Valószínűleg Szókratész is a vendégei közé tartozott, mert állítólag az ő ügyében is írt egy védőbeszédet – a beszéd elveszett. Thurii már nem is hiányzott, amikor, 404-ben, váratlanul az úgynevezett harminc türannosz szerezte meg a hatalmat Athénben. A türannoszoknak az volt a legfontosabb dolguk, hogy megszabaduljanak az idegenektől. Lüsziászék görögök voltak ugyan, de nem athéni polgárok, és mindjárt az első listára felkerültek. A testvérrel mérget itattak, Lüsziász egy hátsó ajtón szökött meg a házból, ahol fogva tartották. Hajóra ült, és elment Megarába.

Most már komolyan elhatározta, hogy vigyázni fog magára – két ilyen tapasztalattal a háta mögött bárki eljut arra a következtetésre, hogy okos ember nem szükségszerűen azt az ideológiát támogatja, amit szeretne, hanem amit érdemes. A mondat, amely megörökítette a nevét, így hangzik:

„Egyetlen ember sem a természeténél fogva támogatja az oligarchiát vagy a demokráciát, hanem azt a rendszert kívánja hatalmon látni, amelyik számára előnyösebb.”

Hát, nem éppen az a példa, amit az iskolában kell tanítani a feltörekvő nemzedéknek (ők majd rájönnek maguktól is).

Lüsziász most viszonylag szegény ember volt, és munka után kellett néznie. Logográfus lett, vagyis megírta a védőbeszédeket, amelyek aztán elhangzottak a bíróságon. 34 ilyen beszéd maradt ránk – az egyikben azt bizonygatja, hogy a védence nem előre megfontolt szándékkal ölt – egy másikban azt, hogy az illető csak véletlenül sebezte meg a barátját – a harmadik gazember nem fogadott el vesztegetési pénzeket – Polüsztrátosz nem a demokrácia ellensége, és így tovább. Vádlóként ritkán lépett fel; mondják, hogy egyszer a sziraküzai Dionüszosz  királyt vádolta tékozlással, egyszer pedig a harminc türannosz egyikét, Eratoszthenészt igyekezett befeketíteni, nyilván személyes okból, és amikor ezt már veszélytelenül megtehette.

Vagyont nem szerzett a védőbeszédeivel, de a logográfia mégis csak kellemesebb, mint a bürökpohár.