Colonia Claudia Ara Agrippinensum, vulgárisan Köln egyik híres lakója legalább kétezer éves, és ma is jól tartja magát, mint kőszobor. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy építtessen magának minél nagyobb síremléket, kétezer év után elő fog kerülni, és milyen nagy dicsőség lesz az neki.

A kölni Chlodwigplatz 34 alatt álló házat a középkori városfal lebontása után, a 19. század végén építették. A városfal lebontása nagy hiba volt, már csak azért is, mert a 2. világháború bombái úgyis egyenlővé tették volna a földdel. A kérdéses házat csak félig sikerült szétverni, és a tulajdonos gyerekei, akik megszokták, hogy a Severin-kapu környéke mindenütt római romokat bujtat, nem voltak restek 7-8 méterre leásni. Megérte, mert a remélt kőtörmelékek vagy apróságok helyett rábukkantak egy komplett síremlékre.

Lucius Poblicius kb. 7 m magas talapzaton áll, amelyet virágok és füzérek díszítenek. Négy oszlop tartja a felépítményt, egy háromszögletű formát, Dionüszosz, Pán és egy menád szobraival. A Kr.u. 1. században ők voltak a legnépszerűbbek, nem a nagy görög istenek.

Pán, mint a csordák és nyájak istene, szerencsés választásnak tűnik; Dionüszoszt szatírok és párducok veszik körül; még jó, hogy a szatírokból csak táncoló lábak, és a párducból csak egy mancs maradt meg. A menád némileg veszélyesebb, mivel az egyik kezében karddal kettészelt őzet tart; feltehetően a másik kezében volt a kard, amely azóta elporladt. Nem igazán megnyugtató érzés, hogy az asszonyka ilyen harciasan bánik az ebédnek valóvak, odahaza, a konyhában. A férj kétszer is meggondolja, hogy móresre tanítsa-e pár pofonnal, mert bor megiva, asszony verve jó – hátha őt is fel találja szeletelni a tűzről pattant menyecske, és a mozaik pádimentumra damuvér folyik.

Licius Poblicius a két középső oszlop között álldogál, igen bő tógában. Jobb kezével kacéran megemeli a kőredőket, mint aki villantani készül; baljában pergamentekercset tart, állítólag az okiratot arról, hogy római polgár. Mintha már nem lenne mindegy… Senki sem mondaná légiós katonának; riadt kishivatalnoknak látszik, aki maga sem érti, hogy került ennyi isten közé – felül a koponyájából mintha hiányozna egy darab, bár lehet, hogy eredetileg is ilyen volt: kicsit szögletes, lapos.

Két alak áll mellette, egy hölgy, aki csak a csípőjétől lefelé maradt meg, és ez nagyon praktikus; egy férfi sokszor már ennyit is sokall. A másik nyaktól csípőig látható, ám nem az előző párja: csípője keskeny, és igen komoly mellplasztikára szorul. Az előbbi talán Poblicius felesége volt, ez a lánya (vagy fia) – az én egyáltalán nem szakértői véleményem szerint tógát visel.

Pobliciusról annyit tudunk, amennyit elárul a sírfelirat: Lucius fia, Teretina választói körzetből, a Xanten mellett állomásozó V. légió veteránja, és az volt a fő gondja, hogy kikösse: „Ez a síremlék nem lesz az örökösök tulajdona.”

Akkor hát kié? Képzeljük el, a derék katona leszolgálta a maga huszonöt évét, kapott annyi pénzt, hogy abból élete végéig megélhetett, esetleg vásárolt egy kis földet Kölnben, ott szántott-vetett, talpig tógában és tunikában – vagy nem is kapott ennyi pénzt, és csak a nagy Pán tudja, miből épített magának 14,70 m magas síremléket – halála pillanatáig aggódik: Jaj, csak nehogy rájöjjenek, miből szereztem ennyi zsetont – vagy még mindig jelentős összeggel tartozik az akantuszlevél-faragónak.

És ebben a nehéz helyzetben, szó szerint halálos gondok közepette, ez volt a legnagyobb problémája: Kié lesz a síremlékem, ha egyszer meghalok?

Jelenleg a Római-Germán Múzeum gondoskodik róla, és nagyon remélik, hogy nem jár vissza elégedetlenül, kísérteni.