A munkásboldogító

Bizony, egyik sem azok közül, akikre most gondolnak! A munkásosztály szervezett boldogítását nem Marx, Engels & Co. találták fel, hanem Sir Titus Salt, 1851-1876 között. Pártfogoltjai valamivel jobban éltek, mint a többi textilgyári munkás Angliában, a 19. század derekán, de hogy igazán boldogok voltak-e? Az emberek általában rosszul viselik, ha pontosan előírják, mit szabad tenniük, minek örülhetnek, mit kell gondolniuk a világról. Többek között, ez az egyik oka annak, hogy az egyház hanyatlóban van, és az erkölcsös életet célzó nevelés siralmasan eredménytelen.

Sir Titus fölvette a harcot az emberi természettel. Elhatározta, hogy – kerül, amibe kerül – megreformálja a világot, de legalábbis azok életét, akik a gyáraiban dolgoznak. Volt hozzá pénze – azokon kereste meg, akiket boldoggá akart tenni.

Salt textilgyárai eredetileg Bradfordban voltak, a „sötét, sátáni gyárak,” amelyek egész nap okádták a fekete füstöt. Környezetvédelem még nem volt, de kritika igen, és Salt azt találta ki, hogy elköltözteti a gyárait öt mérfölddel messzebbre, az Aire folyó völgyébe, zöld erdők és rétek közé. Ettől ugyan nem lett kevesebb a füst, de a bradfordi bírálók elhallgattak. Egész falu épült a gyárak szomszédságában, kőházakkal, fürdőkkel, iskolával, kórházzal, templommal és egy tipikusan salti intézménnyel, amelynek a munkások művelődését és pihenését kellett szolgálnia. Salt ugyanis előírta, hogy munka után a legjobb olvasni (Biblia és valláserkölcsi megigazulás), koncertet hallgatni (egyházi zene), előadásokat hallgatni, esetleg tudományos kísérleteket végezni; a legrosszabb esetben tornázni vagy biliárdozni is lehet. Kocsma nem volt a faluban, és Salt külön felügyelt arra, hogy egyetlen házban se legyen alkohol, a sajátján kívül. Mert természetesen épített magának egy palotát, Milner Field Villa néven, magának és a tizenegy gyerekének, akiket a feleség, Caroline teljesen ingyen ajándékozott a nagy emberbarátnak – neki csupán el kellett tartania a futballcsapatnyi szaporulatot. Amikor megnyitotta a gyárát – ez volt a legnagyobb az akkori Európában, és a velencei Santa Maria Gloriosa harangtornyának félresikerült másolata díszítette – még azt vallotta, az volt a célja, hogy gondoskodjon a fiairól; később már csak az üres frázisok pufogtak, és Salt rendkívül élvezte, hogy az ő munkásai az ő templomában imádkoznak, erkölcsösen és egészségesen élnek, nem lépnek le a kijelölt keskeny útról. Vagy ha mégis, akkor mehetnek vissza Bradfordba, ahol kétségtelenül nagyobb szabadság, de szörnyű nyomornegyedek várták őket.

Mondják, hogy a munkások szinte az egyik napról a másikra felismerték a művelődés előnyeit, és az addig szorgalmas kocsmalátogatásokra pazarolt energiákat hirtelen arra fordították, hogy kielégítsék a csillapíthatatlan tudásvágyukat. Utólag nehéz megállapítani, hogy ez tényleg így volt-e, de egy James Waddington nevű írástudatlan gyapjúválogatóból elismert nyelvész lett, az Angol Fonetikai Társaság „csillaga.”

A Saltaira mintaközösség lakói jól is jártak, meg rosszul is; jobban éltek, mint a bradfordi kollégáik, de cserébe föl kellett adniuk az egész egyéniségüket, bábokként mozogtak a gondosan megtervezett jóléti intézmények között. Idővel Saltot „lovaggá ütötték,” rengeteg tisztséget vállalt, polgármestertől parlamenti képviselőig, és 1876-ban százezren kísérték el az utolsó útjára. Éppen csak szentté nem avatták. A Salt család mérhetetlenül gazdag volt, és senki sem sejtette, milyen meglepetéseket tartogat a jövő. 1893-tól annyi volt az egész angol textiliparnak. Összeomlott a piac, részvényeket, gyárat, villát, mindent el kellett adni. És még ez sem volt elég, a családtagokat és az üzlettársat, Sir James Roberts-et egymás után érték a csapások. Ki az Oroszországban meggondolatlanul befektetett pénzét vesztette el, ki megsérült a saját golfütőjétől, és meghalt seblázban; ki rajtakapta a fiatal feleségét egy másik üzlettárssal, és mindkettejüket lelőtte. A ház rossz hírbe került, mint amelyet a lakói „hamuszürke arccal és borzalmas sebekkel hagynak el.” Utoljára 1930-ban próbálták eladni, de nem találtak rá vevőt; le is bontották, és a helyén ma csak gyom terem.

Mi történt Saltaire lakóival, akik egy ideig kénytelen-kelletlen jó példát mutattak a világnak? Az épületek elég jól tartják magukat. A templomnak csak a neve változott, az „oktatási és szabadidős tevékenységek intézményében” ma is rendeznek előadásokat és koncerteket, van benne egy múzeum. A gyárat 1986-ban zárták be végleg, ma lakások, éttermek és kávéházak foglalják el a fonógépek és a szövőszékek helyét. Saltaire-t 2001-ben a Világörökség részévé nyilvánították, és úgy látszik, hogy minden tökéletes. Gyárak nem szennyezik a környezetet, az igaz, hogy nincsenek is gyárak, és mivel új érték csak a termelés során keletkezik, rejtély, hogy miből élnek meg az emberek (miből élünk mi is).

Viszont senki sem írja elő, hogy az anglikán egyháznak pontosan melyik szektájához kell tartozniuk, hetente hány koncerten kell megjelenniük, és mennyit biliárdozhatnak. Senki nem vigyáz az erkölcseikre, leihatják magukat a sárga földig, és a nők szoknyája sem sepri a földet.

A Sir Titus Salt-féle boldogság nem tartott sokáig.