(született Ziegler Géza) (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. - Eger, 1922. október 30.) író, költő. Az 1890-es években Göre Gábor-sorozatával vált ismertté, amelyben a paraszti életmódnak mutatott görbe tükröt.

Gárdonyi Géza 1863. augusztus 3-án született a Velencei-tó partján fekvő Agárdpusztán. Édesapja Ziegler Sándor uradalmi gépész, jószágigazgató a szabadságharc idején fegyvereket is gyártott, édesanyja Nagy Terézia. A család Gárdonyi gyermekkorában 12 településen fordult meg, pl. a Borsod megyei Sályon, ahol elemi iskolai tanulmányait (1870-73) kezdte, majd az utolsó évet Hejőcsabán (1873-1874) végezte.

A sárospataki kollégiumban (1874-76), és a pesti Kálvin téri református gimnáziumban (1876-78) végezte középiskolai tanulmányait. 1878-tól az egri érseki tanítóképzőben tanult. Iskolái elvégzése után segédtanító Karádon (1881-82), itt megkapta az oklevelet, majd Devecserben (1882-83), Sárvárott (1883-84) és Dabronyban (1884-85), ahol választott katolikus kántor és tanító volt.

1885-ben feleségül vette Molnár (Csányi) Máriát - házasságuk boldogtalan volt. Győrött munkatársa volt a Hazánknak, a Győri Közlönynek és a Győri Hírlapnak. 1886-ban megindította a Tanítóbarát című tanügypolitikai havilapot, szerkesztője volt a Garabonciás Diák című győri élclapnak. Novellái, versei sorra jelentek meg a budapesti lapokban. A Szegedi Hírmondónak (1889), a Szegedi Naplónak (1890-91) és az Arad és vidékének (1891) volt munkatársa. 1891 őszén Pestre került és Bródy Sándor segítségével, Feszty Árpád körképvállalatának titkára. 1891-ben Argyrus librettójával elnyerte a Műbarátok Köre pályadíját. 1892-97 között a Magyar Hírlap munkatársa. Ide zenei vonatkozású cikkeket is írt. 1892-ben különvált feleségétől. 1897-ben anyjával Egerben telepedtek le, utolsó éveiben mindenkitől elzárkózva.

1898-tól a Petőfi és a Természettudományi Társaság tagja. 1899 karácsonyán elkezdte közölni a Pesti Hírlap az Egri csillagokat. 1900-ban, és a következő években gyakran utazott Franciaországba és más nyugati országokba.

Legmonumentálisabb regénye, az Egri csillagok valóságos eposzi hősköltemény Eger várának 1552-es ostromáról. Kedves, idilli jelenettel kezdődik: két mezítelen gyermek boldogan fürdik a patakban, a jövendő főhős, Bornemissza Gergely (Gergő) és kis társa, Vicus. Ez mindjárt valami fiatalos frissességet, tavaszi leheletet ad a csodálatos hőstettekben gazdag regénynek. A nagy zsenialitással kigondolt harci cselekményeket igen szép emberi megnyilvánulások teszik elviselhetővé, mint amilyen a foglyok kicserélésénél a magyar és a török édesanya öröme.

Tudjuk, hogy helyszíni ismeretek gyűjtése végett Gárdonyi Konstantinápolyba is elutazott.

1902-ben a Kisfaludy Társaság elvetette jelölését - 1903-ban már Gárdonyi nem fogadta el a felkínált tagságot. 1906-ban kidolgozta titkosírási rendszerét. 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia levelezője, 1920-tól tiszteletbeli tagja. 1918-ban Móricz Zsigmond kérésére elfogadta a Vörösmarty Akadémia tagságát. 1919-ben a 1920-ban a Magyar Írók Szövetsége elnökévé választotta.

1922. október 30-án hunyt el. Az egri várhoz való szoros viszonya jegyében a vár délkeleti szegletében (Bebek-bástyájában) temették el. Koplyfájának felirata: “Csak a teste”, mely utal arra, hogy Gárdonyi lelke, szelleme örökké benne lüktet a város életében.

Egykori egri háza emlékmúzeum.

Írt elbeszéléseket, verseket, az igazi sikert azonban regényeivel érte el:

Egri csillagok (1899),

Láthatatlan ember (1901),

Az öreg tekintetes (1905),

Ábel és Eszter (1905),

Isten rabjai (1908),

Szunyoghy miatyánkja (1916)

Mikor itt vagy


Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.


S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

Mi a boldogság?

- Mi a boldogság mond meg nagy király!
Az élet neked csak rózsát kínál;
A földgolyóból tiéd egy darab;
A koronát te hordod egymagad;
A gyönyör szolgád és vágyad lesi;
Füled a nem - szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság; a hatalom?
A dicsõség? Vagy csak a nyugalom?
Avagy a szívben az örök tavasz?
- egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
A koronám alá lépnek,
S hatalmam, mint óriás kart
Átnyújthatom a világon,
Ez lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság szép leányka
Ki teremtve a boldogságra.
- Ha koszorúsan hófehérben
Oltár elé hajlik a térdem,
És az édes titkok titka
Elõttem is meg lesz nyitva,
Semmit többé nem kívánok;
Elértem a boldogságot.

-Virágbokor mézeshétben
Boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet
Akkor szólhat csak az ének;
Virág bokor, ingó - ringó,
Akkor jön a rózsabimbó.

-Mi a boldogság jó anya?
-Csitt! Felébred a kisbaba,
Életemnek gyönge ága,
Drága nekem minden álma.
Ha õ felnõ, ha õ virul,
Ha erõtõl arca pirul,
Betelik a lelkem vágya;
Õ a boldogságom fája.

Mi a boldogság török szultán?
Ha az Anteusz titkát tudnám.
Mi a boldogság szent apáca?
Lelkemnek menybe feljutása.
Mi a boldogság te agg?
Ha lehetnék fiatalabb.
Ingetlen koldus szólj ugyan...
Ha ingem volna jó uram.

Mi hát a boldogság jóságos Úristen?
Fiam, mindenkinek az, milye nincsen.

A tűz

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg - édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép is.

Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete.

A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a lányok is.

De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.

Mi a boldogság?

Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.