Szendi Gábor:
A boldogság verejtékes változata

A világ egyre boldogtalanabb, talán azért is, mert túlkereslet van a boldogságra. Elvileg nem kizárt, de gyakorlatilag mindenki mégsem lehet boldog. De ennek a fő oka az emberi álhatatlanság és kishitűség. A boldogság -legalábbis szerintem - az értelmes küzdés végterméke.

Gyermekkoromban visszatérő téma volt, hogy "mit csinálnál, ha öttalálatosod lenne a lottón". Mindenfélét felsoroltunk, házakat terveztünk és úgy képzeltük, hogy onnantól boldogok lennénk. Egyszer bátyámmal vettünk is egy lottót és rögtön egy kettesünk lett, de aztán gyorsan abbahagytuk, mert soha többé nem nyertünk. Ahogy növekedtem, fokozatosan változott bennem a kép, már csak úgy képzeltem, hogy egy ideig biztos nagyon örülnék a gazdagságnak, de aztán megszoknám. Mára azt gondolom, visszautasítani nem tudnám, ha valaki rám akarna sózni egy öttalálatost, de igazából nagy bajban lennék. Nem lenne több célom, vagyis inkább, értelmetlenné válnának a céljaim. Most jelenik meg az ötödik könyvem. Egy könyv megírása másfél hónapi teljes bezártságot és napi 14-16 óra monitor előtt eltöltött időt jelent. Odakint süt a nap, mások napoznak, sétálnak, dolgozgatnak a kertben, én meg olvasok és írok. Ez igazság szerint szellemileg is, érzelmileg is, de még fizikailag is erősen leterhelő. Pl. hogy lehet 14 órát át úgy ülni, hogy az embernek ne fájduljon meg a dereka, ne essen a nap végén ki a szeme, és bírja a hátán csorgó izzadtságot. Egy könyv megírása szenvedés. És nagy kérdés, ha milliárdjaim volnának, nem csábítana-e inkább az utazás, a jövés-menés, a világ megismerése.

A boldogság meghatározói

Jól ismert jelenség, hogy a gazdagság nem boldogít, csak a gazdaggá válás. Amikor a viszonylagos jóllétben élőknél azt vizsgálták, mennyivel nőtt a boldogságszintjük, amikor kétszer olyan jól éltek már, mint korábban, kiderült, hogy boldogságszintjük nem nőtt kétszeresére. Az elemzések azt bizonyítják, hogy a gazdagodás számottevően csak a létminimum alatt élők boldogságát növeli meg, mert számukra valóban minőségi ugrást jelent az éhezéstől, fázástól, rongyokban járástó való szabadulás. De nekik is csak addig, amíg meg nem szokták. Anyagiakban az emberek nemcsak saját szükségleteik szerint ítélnek, hanem másokhoz viszonyítva. Egy vizsgálatban azt kérdezték az embereket, mit szeretnének inkább: 50 ezer dollárt keresni, miközben a többiek csak 25 ezret keresnek, vagy 100 ezret keresni, miközben a többiek átlagosan 250 ezret. A második verzióban abszolút értelemben kétszer annyit kerestek volna, mégis a többség az első verziót választotta, mert ott a többiekhez képest kétszer annyit kerestek volna. Amikor Kelet és Nyugat-Németországot egyesítették, a keletnémetek nem korábbi életszínvonalukhoz, hanem a nyugatnémetekéhez kezdték hasonlítani saját életszínvonalukat.
Persze a boldogság nem feltétlen csak az anyagiakkal függ össze. A boldogságkutatás attól vált tudománnyá, hogy kérdőíveket szerkesztettek, amelyekkel objektíválni lehetett az emberek szubjektív boldogságérzetét. Ez az egyes embernél persze esetlegesnek tűnik, ám tömegesen vizsgálva feltérképezhető, milyen tényezők befolyásolják az emberek boldogságszintjét. Ha az emberek nem is tudják definiálni, mi az a boldogság, azt meg tudják mondani, mennyire érzik magukat pillanatnyilag vagy tartósan boldognak.
A boldogságkutatás hét nagy területet jelöl meg, mint a boldogságot befolyásoló tényezőt. Ezek: a családi kapcsolatok, az anyagi helyzet, a munka, a szociális kapcsolatok, az egészség, a személyes szabadság és a személyes értékek.
Ezek persze csak általános szociológiai kategóriák. A családi kapcsolatok nyilván a szeretet és biztonságigényről szólnak. A házas emberek általában boldogabbak, ugyanakkor a gyermekeket elvileg a boldogság forrásának tekintik, a gyakorlatban azonban rengeteg frusztrációt is képviselnek. E ponton még érthetőbbé válik, hogy létezik rövid idejű boldogság és tartós boldogság. A megházasodás vagy a gyermekáldás intenzív boldogságot jelent, amely aztán vagy belesimul egy langyosabb tartós elégedettségbe, vagy megszűnik és unalomba fullad. Sok ember valószínűleg azért válik el, mert inkább értékeli az új szerelemből fakadó átmeneti intenzív boldogságot, mint a tartós, de alacsony szintű elégedettséget.
A munka ugyancsak rengeteg szükségletet lefed. Az emberek igénylik, hogy értelmes elfoglaltsággal töltsék napjaikat, és ezért megfelelően díjazzák is őket, ez adja önbecsülésüket. A munka ad terepet sok embernek az önmegvalósításra és a flow-élményre is, ez sokszor a más területeken mutatkozó boldogsághiányt is képes ellensúlyozni. Ugyanakkor sok ember attól boldogtalan, hogy monoton vagy társadalmilag lebecsült munkát kell végezzen.
A szociális kapcsolatok minősége ugyancsak boldogságforrás tud lenni. Túl a baráti és jószomszédi kapcsolatok boldogságforrásain, egy társadalomban az un. bizalomindex az egyik legfontosabb meghatározója a társadalmi közérzetnek. A bizalomindex megmondja, mennyire bíznak egymásban az emberek. Ez olyan társadalmi tőkét jelent, hogy az egyes országok gazdasági hatékonysága szorosan összefügg a társadalmi szereplők egymás iránt tanúsított bizalmának mértékével. Magyarországon pl. alacsony a bizalom index, ezért az emberek kölcsönösen nem bíznak meg egymásban, és sokan visszaélnek azzal, ha mégis bíznak mások bennük. Az emberek nem bíznak a kormányban, a politikában, a hivatalos álláspontokban, az adósokban, az áruk és szolgáltatások minőségében, egymás ígéreteiben. Ez gyanakvást és nyugtalanságot szül.
Az egészség ugyancsak fontos, de nehezen befolyásolható tényező. Egy ország egészségességét az egészségügy színvonala, a táplálkozási szokások, a közegészségügy állapota, a szabad idő mennyisége, a környezet szennyezettsége, stb. egyaránt befolyásolja. Manapság a boldogság egyik legfőbb csorbítója a társadalmi méretű "depresszió", amely sokkal inkább evolúciós, mintsem pszichiátriai probléma.
A személyes szabadság érzése rendkívül fontos a boldogsághoz. A szocializmusból nem feltétlen anyagi megfontolásokból emigráltak emberek, hanem mert szabadabbak akartak lenni. A rendszerváltáshoz közeli években, majd a rendszerváltás után jelentősen csökkent az öngyilkosságok száma, ami egyértelműen a szabadság és demokrácia pozitív hatását jelzi, csak egyes pszichiáterek rögeszméje, hogy az antidepresszánsok csökkentették le társadalmi méretekben az öngyilkosságok számát. Hogy a pszichiátria nem érti az ember működését, abban persze semmi meglepő nincs.
Végül sok ember szemében a személyes értékek megvalósulása és megvalósítása a legfontosabb boldogságforrás. Ebbe persze nagyon sok minden belefér. Hobbi, sport, társadalmi mozgalmak, mások megsegítése, Isten szolgálata…
Személy szerint én ezt a kategóriát tartom a legfontosabbnak, mert itt lehet a legnagyobb mozgásterünk. Ez a boldogság legszubjektívebb, ezért a legnagyobb beavatkozást lehetővé tevő kategóriája.

A boldogság és az agy

Ha a boldogság illékony fogalmát az agykutatás felől közelítjük meg, jól mérhető jelenségekkel találjuk magunkat szembe.
Az evolúció során agyunk kifinomult szerkezetté változott, amely folyamatosan azt kalkulálja, mi veszélyezteti, és mi szolgálja a túlélésünket és a szaporodásunkat. Minden, ami előnyös számunkra, az az agyi jutalmazó központban kelt ingerületet, vagyis örömérzéssel jár. Minden, ami veszélyt jelent, szorongást, azaz rossz érzéseket gerjeszt.
Kezdetben elektródák beépítésével, majd később az agyat működés közben megmutatni tudó agyi képalkotó eljárások segítségével térképezték fel az agy jutalmazó rendszerét. Ennek két fő területe van, a homloklebeny és az un. sztriátum, ami három agyi dúcot jelent, a kaudátuszt, a pallidumot és a nukleusz akkumbenszt. Fontos szerepet játszik még az amygdala is, amelyet korábban inkább a félelmi válaszokkal kapcsoltak össze. E furcsa nevű agyi gumókat persze nem kell megjegyezni, felsorolásuk csupán azt a célt szolgálja, hogy lássuk, milyen alaposan kifürkészte már az agykutatás a boldogság idegi alapjait. Manapság az emberek elsősorban az ezeregy tulajdonsággal felruházott szerotoninról hallanak, amelynek hiánya a pszichiátria meséje szerint a depressziót, azaz a boldogtalanságot okozza. Ehhez képest talán meglepő lesz, hogy a jutalom, következésképen a boldogság interületátvivő anyaga a dopamin. A dopamin újabb két furcsa nevű agyterületről, a szubsztancia nigrából és a tegmentumból szabadul fel, s aktiválja a jutalmazás agyi állomásait.
Az átélt jutalom nagyon szoros kötődést alakít ki az öröm, eufória, boldogság, stb. kiváltójához. Ezek az erős kötődések a kötődés tárgytól függően aztán szenvedélybetegségekhez vagy éppen lázas alkotómunkához vezetnek.
Az agyi jutalmazórendszer működése irtó bonyolult. Elég csak abba belegondolnunk, hogy az agynak, korábbi tapasztalatai alapján fel kell tudnia mérni egy inger (pl. egy ennivaló, egy másik ember, egy eszme, egy könyv) szubjektív jutalmazó értékét, hiszen ez fogja meghatározni, érdemes-e érte cselekvést indítani, és ha igen, mi is volna a megfelelő cselekvés a cél eléréséért. Ráadásul a jutalom lehet közvetlen (bekapni egy csokit) és lehet távoli (elvégezni egy iskolát). E folyamatban már rendkívüli szerepet játszik az, milyen korábbi tapasztalásaink voltak.
A társas szerveződés, majd a társadalmi-kulturális evolúció az egyén evolúciós sikerességét növeli. Ennek azonban az a következménye, hogy a történelem során egyre nagyobb mértékben és tömegesen váltak hozzáférhetővé az azonnali és elemi kielégülést szolgáló szerek és eszközök. Az evolúció során, mivel az ember mindig erőforrások szűkében élt, nem alakult ki önkorlátozás az evésben, ivásban, kábítószer használatban, szexualitásban és egyéb örömszerzési források használatában. Sőt, mivel mindig is hiány volt ezekből, arra vagyunk "kiképezve", hogy ha tehetjük, szerezzünk meg, fogyasszunk el minél többet belőlük, mert holnap már nem biztos, hogy lesz. Erre épül a fogyasztói társadalom: fogyasztani és birtokolni állandó örömszerzés, ami ugyanakkor sehova nem vezet. Attól a pillanattól, hogy a jutalomközpont ingerlésére korlátlanul rendelkezésre állnak a közvetlen örömérzést kiváltó eszközök, kialakult a függő viselkedés, mint problematika. Éppen a beépített korlátok hiánya miatt nehéz ezek kezelése, hiszen az örömforrások megvonása (fogyókúra, a kábulat megvonása, lemondás a játékról, szexuális kielégületlenség, stb.) nagyfokú szorongással jár.
A szociális sikeresség rengeteg olyan viselkedést követel(ne) meg tőlünk, amelyre gyermekkorunkban kellett volna szocializálni minket, azaz megtanítani minket arra, hogy sok fárasztó dolgot tudjunk élvezni a távoli -boldogító - célok elérése érdekében. Akinek a fejében nincsenek megfelelő korai tapasztalatok arra, hogy a kitartás, igazmondás, felelősségvállalás önjutalmazó viselkedések, az hajlamos lesz az életben mindig a gyorsabb és könnyebb utat választani, ami hosszú távon viszont alacsonyabb boldogságszinttel jár. Munkában, tanulásban komoly eredményeket csak az képes elérni, aki elsajátította a kielégülés késleltetésének a képességét. Az eszmék, szellemi törekvések, elvont értékek jutalmazó értéke meglehetősen elvont és távoli.
A másodlagos jutalmazók jellemzője, hogy önállósodhatnak és leválhatnak eredeti jutalomforrásukról. Így az emberek már önmagában élvezni kezdik azokat a tevékenységeket, amelyeket korábban csak a jutalmak kedvéért csináltak. E tanulási folyamatok vezetnek el a magasabb rendű célok jutalmazó értékéért.

Azonnali örömök és a boldogság

A fogyasztói társadalom bázisát az azonnali örömök kielégítésére szocializált tömegek alkotják. Bármilyen kifinomultnak véljük a kultúránkat, valójában az evés, ivás, szex, erőszak, izgalom, ingerkeresés, na meg a létfenntartás primitív elsődleges motivációjára épül szinte az egész társadalom működése. Az azonnali kielégülés fő problémája, hogy rövid ideig tart és állandóan ismételni kell, ami viszont gyors kiürüléshez, unalomhoz vezet, ill. a szegénység, elszegényedés vagy az igényekkel együtt nem növekvő anyagiak a megfosztottság kínzó élményét eredményezik. Amikor a fogyasztói társadalom boldogságot ígér, az csak a fogyasztásra buzdító reklámüzenet. Egyre növekvő probléma az unalom, a kiégettség, a depresszió. A közvetlen kielégülés hajszolása hosszú távon boldogtalanságot és örömtelenséget okoz. Ennek egyik egyszerű példája a depresszió. A depresszió egyik -eddig kellően nem meg nem ismert - oka egyszerűen az elhízás. Ezzel a kérdéssel sokat foglalkozom paleolit könyveimben. Itt csak annyit, hogy a túlevés sokáig örömforrás, ám mikor kialakul az inzulinrezisztenciával járó metabolikus szindróma, akkor az agy - cukor hiányában - elkezd alulműködni, és ez lehangoltságot, motiválatlanságot, koncentrációs zavart és a depresszió egyéb tüneteit produkálja. A fogyasztó társadalom világfájdalma a túlfogyasztás következménye. Egy másik jellegzetes probléma a válás, amely rengeteg embernek és gyermeknek okoz életre szóló boldogtalanságot. A válások egy része abból fakad, hogy a média által közvetített hamis ideálok fényében a házastárs testi-lelki és szexuális jellemzői, vagy a vele megvalósítható életszínvonal gyorsan elveszítik vonzerejüket, és az egyén hétköznapinak és unalmasnak éli meg mellette életét. A boldogság is fogyasztási cikké válik, a fásult ember új és még újabb boldogságot akar.
A közvetett, késleltetett kielégülési formák, mint a szociális sikeresség, az elismertség, a munka élvezete tartósabb és egyenletesebb boldogságot, vagy még inkább elégedettséget nyújthatnak. Ezek elérése és élvezési képessége azonban sajátos személyiségfejlődést igényel, amely vagy ezt ösztönző nevelési légkört, vagy komoly felnőttkori személyiségváltozást igényel. Nem véletlen, hogy az ókor óta számos filozófiai és vallási irányzat az aszkézist, a szellemi értékek élvezetét tűzte ki céljául. Ez egyrészt tartósabb boldogságot, másfelől a körülményektől való nagyobb függetlenséget biztosít. A materiális boldogság mindig idő, pénz, életkor függvénye, vagyis mulandó.

A saját választ kell mindenkinek megtalálni

A pszichoterápiás tapasztalataim szerint a legtöbb probléma gyökere a boldogtalanság és az elégedetlenség. Eltekintve az aktuális problémáktól, mint válás, szerelmi csalódás, fóbiák, a fennmaradó esetek többségében a problémák hátterében a sorssal, pályaalakulással, munkával való elégedetlenség húzódik meg. De a boldogtalanságra nincs konfekció megoldás. Mindenkinek a saját válaszát kell megtalálnia. A gyógyszeripar és a pszichiátria nagy üzletet csinál abból, hogy a boldogtalanság sikeres gyógyszeres kezelését ígéri - aztán a nagy ígéretből nem valósul meg semmi, hiszen képtelenség az az állítás, hogy a boldogság vegyi úton előállítható. A boldogtalanságra az igazi megoldás általában az, ha az ember megtalálja azokat a motivációit, amelyek kiélése társadalmilag hasznos, és amelyekben feloldódva igazán önmagát élheti meg. Ezt nevezik önaktualizációnak.
Ennek fontos része a közösségbe ágyazottság. Sokáig nem éreztem magam szabadnak, és akkor azért küzdöttem, hogy függetlenné váljak. Ez volt az autonómmá válásom korszaka. Amikor dramaturg, majd könyvkötő lettem, csuda szabadnak éreztem magam. De aztán unalmassá vált a szabadság. Mert nem éreztem igazán hasznosnak magamat. Rájöttem, hogy komoly elköteleződés és társadalmi hasznosság nélkül eléggé értelmetlen az életem. Akkor jelentkeztem a pszichológia szakra. Persze mindenkinek meg kell találnia azt, ahol ő igazán hasznos tud lenni. Könyvkötőnek is jó voltam, de nem ez volt számomra az optimális kihasználtság. Optimális az, amikor lényünk meghatározó, mondhatni központi képességeit tudjuk aktiválni.
Aki segíteni szeret, menjen el szociális munkásnak, aki hülyéskedni, az humoristának, aki főzni, az szakácsnak, aki meg a sportot imádja, az meg a sport területén keressen elfoglaltságot magának. Sok boldogtalan ember azért marad boldogtalan, mert nem érti meg, hogy az életben tényleg az a legfontosabb, hogy a helyünkön legyünk. Honnan tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk? Van erre egy egyszerű szabály. Ha könnyedén lecserélhetők vagyunk, akkor szinte biztos, hogy csak egy személytelen funkciót látunk el, vagyis nem a nekünk való helyen vagyunk, hanem csak úgy vagyunk.
Megváltoztatni a foglalkozásunkat, az életünket nem egyszerű dolog, sok küzdelmet, kitartást és bátorságot igényel, de megéri. Visszatérve a cikk bevezetőjében írottakhoz. Miért is jó főni a tetőtérben és napi 14 órában könyvet írni? Az élet lényege a lemondás és a szenvedés, erre egy tiszta pillanatában előbb-utóbb mindenki rájön. Ezt egyféleképen lehet elégedettségbe, s olykor-olykor boldogságba átfordítani, ha legalább értelme van a lemondásnak és szenvedésnek. Arra, hogy mi is a boldogság, az én válaszom az értelmes küzdelem. Ez persze nem feltétlen könyvírást jelent, lehet az bármi más. De tegyen próbára minket. Ezzel azt is mondom, hogy a boldogság az, amikor visszanézünk a megtett útra, az elvégzett munkára, a kiizzadt teljesítményre. Vagyis múló, bár emlékként, önértékelésként maradandó pillanatokért küzdünk jó sokáig. Megérkezni a csúcsra és körülnézni - pár perc boldogság. De felküzdeni magunkat a csúcsra - rengeteg idő, küzdelem és szenvedés. Hogy aztán lejőve, új csúcs után nézzünk, és kezdődik minden előlről.