Fecske volt. A tavaszt hozta, a vidámságot, a reményt. Fecske volt. Egy a sok közül. Vidám, csivitelő, fészkét szorgosan építő, fiókáit boldogan tápláló, kicsi madár.

Az élet azonban őt sem kímélte. Ősszel már nem csatlakozhatott társaihoz a messze vivő útra. Hurok szorításában pusztult el.

Egy reggel a szárnyára tekeredett hosszú damilon lógva vergődött az ablak előtt.

A máskor oly vidám csivitelés most segélykiáltásba csapott át. Ez a jajkiáltás az embernek szólt. Annak, aki létrehozta a műanyag szálat, annak, aki most a bajban lévőn segíthetett. Most kellett a segítség, most kellett összefogni az erős embernek a törékeny madárral, hogy a védtelenebb, a bajban lévő életben maradjon. Hiszen eddig ő szolgálta az erősebbet, az embert.

Hosszú évek óta hűségüket bizonyítva tértek vissza fészkükbe, amiért bizony sokszor meg kellett küzdeni a télen azt elfoglaló verebekkel. De küzdöttek, nem adták fel. Aztán visszafoglalás után napokig szorgosan javították, szépítették a házat, amit kemény, kitartó munkával építettek. Azt a fészket, amiben felnevelték fiókáikat, ami az otthonuk volt. Ebbe tértek meg az est leszálltával, ebben kezdték hajnali csivitelésüket. És ost ez a fészek okozza egyikük elmúlását? Pedig milyen jónak látszott ez a hosszú szál a falak erősítéséhez......

Nem tudta a kis világlátott, hogy nem szabad hinni ebben a valamiben.

Az ember leemelte a magasból a madarat, kibogozta a madzag szorításából. Sokáig nézte az erőtlenül alácsüngő, törött szárnyat, simogatta a riadt fejecskét.

Töprengve nézett körül. Vajon hűséges lakóján hogyan segíthetne?  Úgy látta, hogy talán gyufásdobozból készíthet valamit, ami elég biztosan, elég erősen tartja kis barátja törött szárnyát, aki ennek védelmében gyógyulást remélhet.

Előkereste a régóta üresen álló kalitkát. Vizet tett bele, gyüjtött néhány bogarat, azt is a kalitkába szórta, majd óvatosan beletette a kétségbeesett madárkát.

Aztán az ember leült, és várt. Hosszú percek teltek el, de a fecske nem mozdult. Nem evett, nem ivott. Talán a fájdalomtól, talán az idegen környezettől olyan kicsire húzta össze magát, hogy a kalitkában valósággal elveszett. Mit érezhetett, mire gondolhatott? Lehet, hogy megijedt az ember fészkétől, a ház belsejétől? Megijedt a fogva tartó rácsok látványától? Ő, aki eddig szabadon szárnyalt, most sebesült, tehetetlen rab. Bele kell törődnie sorsába?

Az ember sokáig figyelte még. Gondolataiban úgy elmerült, hogy eddig észre sem vette a kintről beszűrődő zajt. Szárnyak suhogása, erős madárhangok zaja verte fel a forró nyár csendjét.

Az ember az ablakhoz lépve meglepetten látta, hogy fecskék csapata kering a ház előtt. Fel-alá repkednek az ablak előtt, hangosak, izgatottak. Elszállnak, majd visszajönnek, egyre többen vannak. Az ember megdöbbenve állt, a látvány lenyűgözte. Miért jöttek? A társukat keresték, őt féltették, érte jöttek? Hiányozna az az egy? Az az egy a sok közül?

Hiányzott! Pont az az egy! Hiányzott, mert másnap kora reggel újra jöttek, újra ott voltak, és újra többen, mint azelőtt.

A kalitkát már az udvaron találták, szegletébe húzódva egyre gyengébben pihegő társukkal. Sem a vízhez, sem az ételhez nem nyúlt. Néha-néha felemelte a fejét, erőtlenül mozdult néhányat, halkan szólt is társaihoz.

Vajon mit üzent? Mit, és kinek?

És hová?

Ekkor ár több ember állta körül a kalitkát. Szótlanul figyelték a csodát. Azt az egyet nézték, és nézték a sokat.

Aztán úgy dél körül elment a madarunk. A lelke bizonyára fel, a magasba szállt. Magasba, az égi otthona felé.

És a társak? A társak még néhányszor riadtan, hangosan kiáltozva repkedtek fel- s alá, azután a csapat, elhagyva az udvart, a mező felé vette útját.

ásnap az ember hiába várta a sok-sok fészeklakót. Hiába várja azóta is. Elrepültek azon a napon, és többé nem jöttek vissza. Nem jöttek sem ők, és nem jöttek mások sem a helyükbe.

Miért? Talán az az egy hiányzott? Pont az az egy? Az az egy volt köztük, aki messziről hazavezette őket, aki megmutatta, hol lehet biztonságos otthonra lelni,  meleg, puha fészket rakni? Vagy csak egy volt a sok közül?

     Ki tudja! - gondolták az emberek. A megüresedett fészket idővel leverték. Leverték, hogy ne foglalhassák el olyan madarak, akiknek a hangja össze nem hasonlítható soha de soha a fecskék üde, friss, boldogan szárnyaló hangjával.