Lány, akit sose láttam

A Ruggyantaárugyár a Kerepesi út elején volt, és amilyen nyeretlen kétéves voltam az 50-es években, így is mondtam ki a gyár nevét, két gyével. Máté hitetlenkedve nézett rám, mint aki nem jól hall, vagy nem tudja eldönteni, hogy ez most vicc volt-e, aztán kioktatott: Nem így kell azt, öcskös, kitől hallottad ezt a marhaságot? A baj persze éppen az volt, hogy nem hallottam senkitől, leírva láttam, vagyis úgy jártam vele, mint nem is olyan régen egy lengyel-magyar fiú, aki a pácsót találta olvasni csével, mondjuk, az is fulladjon meg nejlonban, aki elterjeszti az ilyen szavakat.

Mindig is gumiabroncsot gyártottunk a Ruggyantában, magyarázta Máté, 1947 előtt is, csak akkor még Cordaticnak hívták, és én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy sorompóba álljak. – Mindjárt gondoltam, mert Máté még mindig fiatal volt, alig több, mint az én tizenöt évem, de a dolog második fele megakasztott; sose hittem volna, hogy rugalmas gyantából van az autógumi. Gyanakodva méregettem Mátét, aki biztosan át akar verni engem. Tudom én, hogy mi az a gyanta, az, ami kifolyik a fából, csakhogy azt macskaméznek mondták mifelénk. A nagyanyámtól tanultam, aki a Csallóközben gyerekeskedett, és ha nem ügyelt a szájára, olyanokat mondott, amiket maga sem értett. Tótul is tudott állítólag, de ezzel a tudásával nem kérkedett; nem emlékszem, hogy valaha is megnyikkant volna szlovákul. Mert a nagyanyám mélymagyar volt, egyedül az egész családban, szerette a cigányzenét, nála minden délben jó ebédhez szólt a nóta, hogy aszongya, Akácos út, Végigmentem az ormódi temetőn, meg a kedvence, a Rezgő nyárfa, és cseppet se bánta, hogy mindenki más a haját tépi, vagy azzal fenyegetőzik, hogy rögvest kiugrik az ablakon.

Anyám is vele dúdolta a Rezgő nyárfát, még hozzá törökül, mert mink ilyen multikulti család voltunk, ma is itt van a fejemben: Akcsekarak japragralvi altin szariszi döküldi; a helyesírásért nem vállalok felelősséget, végül is, nem én vagyok az. aki majdnem feleségül ment egy török orvoshoz annak idején.

Közben Máté mondta a magáét, mint aki nagyon ért az ékszíj- és szállítószalag-termeléshez, holott tudhatta jól, hogy én is tudom, az volt a dolga, hogy teherautókat mosott le a gyárudvaron. Nem bíztak rá komolyabb feladatot, amíg a pártszemináriumot el nem végezte, mert nem mindegy ám a rugalmas gyantának, hogy milyen szilárd az ideológiai alap. Ez nem tart olyan sokáig, mint az érettségi, gondolta Máté, meg aztán az érettségi kispolgári dolog: úgyis eltörlik hamarosan.

Szaporán bólogattam, már csak azért is, mert Erzsi néni, az osztályfőnöknőm, nem sokkal azelőtt fejtette ki nekünk a kispolgárság lényegét. Valszeg nála is baj volt az ideológiai alapokkal, mert a kispolgárok jellemzői közé sorolta azt is, hogy babfőzeléket esznek, kispolgárok, kis láboskából, mi meg elhallgattuk, hogy tudunk egy nagy proletár költőről, akinek szintén volt valami köze a kis láboshoz. Faguriga legyek, ha értem, minek egy egész fazékkal, pláne babfőzelékből, amikor a csülökről még szó sem esett.

Máténak nem jött be az élet, többször is az orra alá dörgölték azt a hiányzó érettségit, ő meg ugye, juszt se, mert proletár öntudat is van a világon, vagyis volt, egészen 56-ig. Most meg már megint kispolgárok vagyunk, üres babfőzelékkel; nincs ennél sanyarúbb étel, hacsak nem a tejbendara, kaószórással a tetején.

A gyári étkezdében nagy legény volt Máté, beült a melósok közé, beleszólt a szakmai csevegésbe a nagy nyomásra tervezett tömlőket és a kábelszigetelőket illetően; azt hitte, a többiek csak azért nevetnek, mert olyan vicces gyerek. Akkoriban jött az utasítás, hogy bővíteni kell a profilt, már nem elég, ha kiszolgálják a szélsebesen fejlődő nehézipar igényeit, mert olyan is van, hogy közszükséglet. Senkinek se tetszett, mert hát rá voltak állva az abroncsokra rendesen, fene se gondolta volna, hogy mást is lehet csinálni a ruggyantából, például úszógumit. Az új dolgokat meg kell tanulni, a tanulás ideje alatt visszaesik a termelés, a normát elérni sem lehet, nemhogy túlteljesíteni, akkor meg nincs pénz, és a képedet se rakják ki a vörös falra – arról meg csak álmodozhatsz, hogy egy szép napon a szocialista munka hőse leszel. Ehhez legalább 500 %-ra kellett teljesíteni a tervet, és ilyen volt a Pióker Ignác. Ő volt mindenki példaképe, nem tudtak olyan tervszámot leadni a műhelybe, amit a Pióker Ignác túl ne teljesített volna, aztán a raktárosoknak főhetett a fejük, hová tegyék a cuccot, mert eladni semmit sem lehetett – ma is megvan a komplett készlet, ha ugyan fel nem szívta a KGST.

Bár ott mindig nagy volt a szívás, ha nem csal az emlékezet.

Természeténél fogva a rugalmas gyanta valahogy jobban vonzotta az elvtársakat, mint az elvtársnőket, ami nagyon helytelen gyakorlat volt; az igazi dicsőség az, ha az asszony nem háztartást vezet, hanem mozdonyt, vagy legalább traktorokat. Annál nagyobb feltűnést keltett Tücsi, babos kendőben és koszos overallban a tömlők és a teherabroncsok között. A fél gyár ebbe a Tücsibe volt szerelmes, persze csak plátóilag, mert a mérnöknek kevés a babos kendő, a melósnak meg felesége van odahaza, többnyire elvetemült asszonyságok, akik sodrófával várják haza a ház urát, ha a szakszervezeti gyűlés nagyon elhúzódik. Kedveztek is ennek a Tücsinek, volt, aki jó pontokat írt a neve mellé, pedig nem is kellett volna, mások pult alól szerzett csokoládéval kínálgatták, kihúzták magukat a közelében, mert hát a Tücsi nagyon szép volt, egy igazi falusi, romlatlan virágszál, és úgy is beszélt, ízesen, hogy mindenkinek elvette az eszét.

A melósok árgus szemekkel figyelték egymást, ki az, aki egy lépéssel bár, de közelebb jut Tücsihez. Tücsi rövid pórázon tartotta őket, és ez így volt jól, mert meg is ölik egymást, ha valamelyik célba ér, pedig nincsenek is tisztességes szándékai.

A tisztességes azt jelenti, hogy egy kis darab papírra ráírják, ezentúl nemcsak szabad, de meg is kell fektetni az asszonyt, minél többször, hadd tudja meg, hogy a jósors igazi férfivel hozta össze. Még tisztességesebb a dolog, ha a nászéjszaka után három-négy hónappal már kerekedik a pocak, és lehet remélni, hogy fiú lesz, keményöklű fickó, aki keményen kapkodja le a szalagról az abroncsokat, és még keményebben érvényesíti a jogait a hitvesi ágyban.

Én persze nem ismertem Tücsit személyesen, de ha Máté azt mondta róla, hogy szemrevaló, faros meg bögyös, akkor az úgy volt, csaknem biztosan. Sajnos ő is csak messziről figyelhette a kirakatba kitett árut, mert mink az 50-es években éppenhogy elkezdtük építeni a szocializmust, hol voltunk még a kommunizmustól. amikor is mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint.

Mondjuk, én pofátlanul megkérdeztem, ki fogja eldönteni, hogy kinek mik lesznek a szükségletei, de a Jenő tanár úr nem díjazta az érdeklődést; gondolni se merek arra, hogy talán azért, mert nem tudta a választ.

Azt azért megnéztem volna, hogyan fedezik a nagyanyámnak azt a szükségletét, hogy a ház körül minden szomszéd telek üresen álljon, és az ő kertjébe ne ugorjon be egy macska sem, mert „kidúrja” a jegeckéket és a kukaclikat, arról nem is beszélve, hogy még milyen egyéb csúfságra is képes. A nagybátyám nem okozott volna ennyi gondot a kommunista elosztó hivatalnak. Ő csak bort rendelt volna, meg hígításképpen némi rövid italt; ebben a szovjet elvtársak sem találtak volna kivetni valót.

Alaposan felkavarta az állóvizet, amikor kiderült, hogy Tücsinek komoly udvarlója akadt. Nem ám a melósok vagy az irodisták közül; egy elvált mérnök hódolt be Tücsi egyesült szépségének és szellemének. Idősebb évjárat, borbélyhoz se a haja miatt járkál; különben csak annyit lehetett tudni róla, hogy egy valódi Pobedával repeszt.

A pletyka, mert hát a dolog egy percre se hagyta el a pletykaszintet, különböző reakciókat váltott ki az emberekből: az elvtársak a kopasz mérnököt, az elvtársnők Tücsit irigyelték, aki „megfogta az Isten lábát,” bármit is jelentsen ez egy pártállamban. Máté az esélytelenek nyugalmával vette tudomásul. Bánatában egyre hanyagabbul mosta le a teherautókat, amivel senki sem törődött, mert most őszintén, kit érdekel az, hogy a felni vagy a plató koszos: Guruljon a négy kerekén, senki nem kíván tőle többet. Ha meg víz kell neki, várja ki a csendes, májusi esőt. Nincs annál szebb, mint amikor esőcseppek csillognak a rozsdás ócskavason. Megannyi könnycsepp, amit Tücsiért hullatott el az ég.

Pletykában nem volt hiány. Volt, aki egy kávézóban látta Tücsit a kopasz lovagjával, mások megfigyelték, hogyan száll be a Pobedába, és ott lógott  a kérdés a levegőben: Na mi lesz már? Ahhoz képest, hogy az új ideológia úgy indult, a kommunizmusban minden közös lesz, elsősorban a lányok-asszonyok csinosabbja, nagyon is szigorú volt a szocialista erkölcs: mindent lehet, de a jóból csak nagyon keveset, aztán irány a tanácsháza, vagy a házasságkötő terem. A felelőtlen hetyegést még jobban elítélték, mint a békepap, aki már különben is teljesen összezavarodott – néha imádkozott egy sort a régi főnökéhez, máskor megáldotta az egész nagy Szovjetuniót, Ukrajnától Kamcsatkáig. Nem volt könnyű békepapnak lenni, se kiugróan magas fizetés, se szolgálati út Názáretbe, csak az erkölcsi győzelem.

Egyszer aztán Máté röhögve mesélte, hogy megtörtént a baj. Akkor már kiszeretett a Tücsiből, és merő kárörömmel adta elő, hogy a Tücsi arcocskája májfoltos lett, a dereka megvastagodott, nehezére esik lehajolni – egy szó, mint száz, Tücsi már egyáltalán nem kívánatos. Ezért is, meg mert úgy hozta a sors, megismerkedett egy csinibabával, akit egészen addig fog szeretni, amíg a dereka vékony marad. Ha nem vigyáz magára, az ő baja.

Rögtön átéreztem a problémát, mert rengetegszer hallottam a nagyanyámtól, hogy egy lánnyal nem történhet nagyobb szörnyűség, mintha „tolja a hasát,” nekem is a lelkemre lett kötve, hogy ilyet sose csináljak velük; egyébként is a szerelemnek a legtöbbször rossz vége van, el kell venni a nénit feleségül. A hasában a fattyú gyerekkel. Én meg tanuljak inkább, mert ennél még a matek lecke is jobb. És gondoljak a Pista bácsira, aki éjjel-nappal tanult, aztán végre latin tanár lett. Ez az igazi karrier, nem a meló.

Nekem akkor is jobban tetszett a Ruggyanta, mint az arma virumque cano, és az egész Aeneis. Ezért is barátkoztam Mátéval, a nagyanyám és az anyám nagy bánatára, akik szerint Máté csak egy józsefvárosi tahó, aki az életben semmire sem viszi.

Alig vártam, hogy találkozzunk, és rákérdezzek Tücsire. Hát a műhely szépe? Elvette már az a kopasz?

Dehogy veszi el, ingatta a fejét Máté, több esze van annál. Elküldték Kelet-Berlinbe, hivatalos útra, ő meg átlógott a falon. Nem tudom, hogyan sikerült neki, én azt hallottam, ott lövik az embereket.

De hát a Tücsivel most mi lesz?

Semmi sem lesz. Ez csak afféle ruggyantás szerelem volt. Így van ez, ha a melóslány mérnököt akar fogni magának.

Nem tehettem mást, gondolatban fejet hajtottam a nagyanyám kispolgári bölcsessége előtt. Mindenki maradjon a platón, akarom mondani, a Platón mellett – mer tök mindegy, hogy milyen az ideológia, a kutyaszorítóba került férfiak dobbantanak.