A Mikulás kopog az ajtódon és kiván sok szeretettel szép békés ünnepeket. Ha nem nyilik az ajtó...leteszem ajtód elé ezt az aranyos mesét. És a Télapónak ki ad ajándékot?   - Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka. - Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát. - Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék... - És mit szeretnél? - Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is. - Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi. - A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar. - Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka? - Igen, nagyon! - Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon, - Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki! - Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna. - Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány! - Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel. - Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében. - Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi. - Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon! - Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el. - Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott. - Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka. - Gyere, megmutatom. A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott. - De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit. - Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád... - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár. Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált. - Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva. - Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot! - Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá', a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre. - Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát! - Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. "Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már! - Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát. Az édesapa elmosolyodott. - Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm. Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette. Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához. - Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát! - Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy. Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt. Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette. A falról hiányzott a kép. Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval. - Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.  

Válasz

Várnai ZseniParazsat loptam...Parazsat loptam a nagy kondér alól,a kondérban forrt, fortyogott a lé,egy roppant kéz kavarta, sózta, mértes nem láthattam a kéz, a kar kié.A léből egy csöpp homlokomra fröccsentés mély, tüzes sebrózsát égetett,nem éreztem a fájást és gyönyörrelfogadtam ezt a lángoló jelet.Futottam és az erdő vad magányánelővettem vajákos lábasomparazsomból tüzet szítottam s néztem,mint fut a láng a száraz ágakon.A tűz dalolt és sziszegett a pára,már bugyborékolt, főtt varázsszerem:kolibrinyelv, bibictojás, beléndeks ezerfű, mely hegyormokon terem.Pár furcsa szót fűszernek eldadogtamillat kerengett s bódított a füsts a holdvilágból lábasomba csorgottálmothozó, delejező ezüst.Pillám nehéz lett s ujjaim hegyévelbekentem arcom, szemem, homlokom,karom, kezem, a keblem és a vállams nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,karom helyén, hogy szárnyak tollasodnakemelnek, visznek, szállok, mint a szél,köröttem furcsa szellemek suhognakvakító fényük vág, mint az acél.A föld olyan parányi lett alattam,amint lenéztem, szinte semmiségs csillaghímes bársonyruhába burkoltúj dajkám, a bakacsin éjji ég.Azután nagy, feketeszárnyú angyalsuhant fölém és lágyan átölelt,szárnya körém csapódott és szemébőlkék villámfényű kénkő láng lövelt.Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,de szertefoszlott s húzott le a föld,mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtemsár lettem újra, szárnyam összetört.

Válasz

LELKEDLelked gyönyörű sugarábanMelegszenek az angyalok,Lényed körül a levegő is,Meghitt fényben ragyog.Fodros felhők lebegnek,Végtelen, s tengerkék az ég,Amit szavaiddal festettél,Való igaz, s meghatóan szép.Megnyugvást és erőt szórt,Mind a két, simogató kezed,Révész voltál, s távoli szellemek,Segítettek, álmodtak Veled.Szivárványfa legfelső ágán,Ül a hold, ezüstöt szór palástja,Neked szánja féltett kincsét,Irigyli a forró nap, ha látja.Lelked mélyén, valahol legbelül,Végtelen film pereg, s benne én,Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,Recsegve úszik a szerelem tengerén.Szél repítsen, dagassza a vásznat,Majd egyszer, ha Te is elhiszed,Vár ránk utunk végén a megálmodott,S Neked megírt, trópusi sziget.Ahol a kolibrik járták őrült,Szerelmes, és dalos táncukat,Delfinek énekeltek, és a nap,Kísérte reggel, bolondos nászukat.Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,És vigyáztak ránk a csillagok,A lázas éjszakákat követték a sorban,A józan, gyógyító, és meghitt napok. (Márk Miklós)

Válasz

   

Válasz

http://www.youtube.com/watch?v=3wUCDPR8xQ0   

Válasz

  http://www.youtube.com/watch?v=3wUCDPR8xQ0     Keresztury Dezső: A hetedikJózsef Attila emlékénekVilág szélén megszületikzömök gyerek, a hetedik;homlokán hordja a holdat,tarisznyául kis tokot kap.Ahogy megszüli szülője,talpára toppan eléje,s kalyiba mögött a kertbenkis kard fénylik a füvekben. Hat testvére húzza vonja,álmatlan altatja anyja,hat testvére hatfelé fut,hordozza a fürge fiút,hogy mire nagyra növekszik,megápolja törött testük,mert az a hetedik holdos,titkot tudó táltos orvos. Egyik testvér tőröket rak,másik látja, hol lapul vad,a harmadik tüzet támaszt,a negyedik vizet áraszt,ötödik szántja a földet,hatodik lovat legeltet,hetedik a határt járja,szívet fakaszt furulyája. A fiúval nő a kertben,s fénylik a kard fényesebben;mikor megjön az órája,beletalál a tokjába.Ekkor a fiú elindul,búcsúzik bús társaitól,hat testvértől kerttől, háztól,szeretett szülőanyjától. Reggel apja reáreccsen,keresztbe kerülnek ketten:"Megmondtam hogy itthon maradsz,parasztok közt te is paraszt!"A fiú meg felfelelte:"Megyek, vár a világ kertje!"S mivel apja perbe szállott,eltört hátán egy husángot. Került kalandból kalandba,a berket bebarangolta,hódított és hódolt aztántávol földön tenger partján;aranyat rakott aranyra,kincset gyüjtött királykodva;kardja kicsorbult végtére;vasát váltotta vérére. Hajnallott hűs hajnalokkal,csillogott szép csillagokkal;Göncöl-szekerét lehozta,a Nagy-Medvét belefogta,szerszámokkal megtetézvetért haza háza körébe;szegény szüleit gyógyítás,testvérit talpra állítá. Varázs-orvost hét határonhír hírlelte sebes szárnyon;kardját a vízbe vetette,szíves szava szólt helyette,varázserő volt szemében,idércet láncolt kezével,furulyája fényt fakasztott,koronátlan így kormányzott. Hat testvér híven kisérte,boldog béke volt a bére,s dolgozott, mígnem a darvakdélre szállni szárnyra kaptak;tudta, immár ő is indul,messzi útra, munkáin túl.Tetemét tág sírba tették,sűrü földhányással fedték. Takaróját nem tűrhette,födelét viharként verte.Mikor hantját kihantolták,kérte kedves furulyáját,varázsszerét visszavívta,vitte szerszámát a sírba.Szakadozva szól zenéje,figyelnek fényes énekére.

Válasz

 Ma van József Attila halálának évfordulója. Emlékezzünk meg róla. A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Született: 1905 április  11 Budapest Meghalt: 1937. December 3 (32 évesen) Balatonszárszó “Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik”László Zoltán BETLEHEMI KIRÁLYOK Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!Három király mi vagyunk.Lángos csillag állt felettünk,gyalog jöttünk, mert siettünk,kis juhocska mondta - biztositt lakik a Jézus Krisztus.Menyhárt király a nevem.Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot!Nem vagyunk mi vén papok.ùgy hallottuk, megszülettél,szegények királya lettél.Benéztünk hát kicsit hozzád,Üdvösségünk, égi ország!Gáspár volnék, afféleföldi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó!Jöttünk meleg országból.Főtt kolbászunk mind elfogyott,fényes csizmánk is megrogyott,hoztunk aranyat hat marékkal,tömjént egész vasfazékkal.Én vagyok a Boldizsár,aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária,boldogságos kis mama.Hulló könnye záporán átalig látja Jézuskáját.A sok pásztor mind muzsikál.Meg is kéne szoptatni már.Kedves három királyok,jóéjszakát kívánok! 1929. december

Válasz

Pilinszky János: A várakozás szentsége Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént. Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől. Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Válasz

Túrmezei ErzsébetAdventi házÁdventi házunk van, sokablakos. Minden este nyitunk egy ablakot. Benn melegen kis fehér gyertya lángol, és árad a fény minden ablakából. Kis ablakokkal versenyt fénylenek csodába bámuló gyermekszemek. Ablaktábláin biztató írás: eljő a mennyekből a Messiás. S a nevét nevezik Csodálatosnak. És fölemeli, akit megtaposnak. És a békesség Fejedelme lesz: szabadulást hoz, életet szerez. Telnek a percek, múlnak a napok, sorra kinyílnak mind az ablakok. Ahány kis ablak, annyi szent ígéret. Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek. Mi áhítattal álljuk mind körül. A ház sugárzik, és a szív örül. Fehér falára festve sok gyerek. Mind Betlehem felé igyekszenek. Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon, kéz a kézbe', hogy kis kezük ne fázzon. Sietve mennek mint a pásztorok. Piros orcájuk bízva mosolyog. De én egy másikat is ismerek. Nem ilyen derűs, nem ilyen meleg. Van-e gondom sok sötét ablakára? Hiszen itt a karácsony nemsokára. Nyitom-e sorra mindenegy napon Krisztusra váró lélekablakom? Mert az a lelkem is: ádventi ház. És ha elalszik, hogyha nem vigyáz, olyan sötét lesz majd karácsony-estén, a fényt, vigaszt hiába is keresném. Ha majd minden szem, minden szív ragyog, akkor siratnám, hogy sötét vagyok. Sötét lelkemen sötét ablakok, táruljatok, örömre nyíljatok! Ne legyen egy se zord, ne egy se zárva. Ragyogjon mind a Messiásra várva! Sötét ádventi ház, sokablakos! Minden este nyíljék egy ablakod!

Válasz

 P. Molnár Erzsi: Advent   Még talán fel sem kelt a Nap,Vagy csak a horizont mélyén halad?Sötétbe burkolva a világot,Ránk borítva szomorú, szürke palástot.Sűrű esőfelhő, mindenütt köd és sár,Az ember most csak egy kis fényre vár,Hogy kigyúljon majd karácsony idejéreSzívünkben a szeretet és a remény fénye. Adventi gyertyák izzó lángocskái,Szomorú sötétség apró kis fáklyáiAdják hírül nekünk, hogy van még vígasz:Tél után mindig eljön a tavasz.  

Válasz