Bessenyei György:
 A TISZÁNAK REGGELI GYÖNYÖRŰSÉGE


A Tiszának partján virradok meg egyszer,Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer.Az ég boltozatját kék szín táblájával,Tüzesedni láttam napunk sugárával.Mosolyodni kezd az hajnal világunkra,Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek.Innen eresztgetik felfelé párájok,S a reggellel ekként közlik még homályjok.A nyugodt természet kel, s kifújja magát.Verődik álmábul; újrakezdi dolgát.Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,Hol napunk világát várván csak hallgattak.Az álmos természet végtére megindul,Élő fijajival munkájára mozdul.Napunknak sugára terjeszkedik rajta,Melly holdat, csillagot a tengerbe hajta.Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,Ragyog játékára az harmatnak vize.Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával,A nap kezd ragyogni fényes világával.Földünknek szélirül felszökött egére,Űzi a setétet komor tengerére.Nagy természetünkben kacagni kezd minden,Mellynek nagy lármája elkezdődik renden:
 
 
Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,Szóllnak madarai a víg vadászokkal.Jajdulnak a kopók; hangzik a kürt messze,Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze.Az halász hajója harsog a vizeken,Keresi prédáját e párás térjeken.A sásas rétekre sok marhák veretnek,Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.Éh szájok a fűbe széjjelharácsolnak,Furullyája zendül köztök pásztoroknak.A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,Csendesen állottam mindennek örülvén.E víznél kétfelől szörnyű jegenyefákNőttek, mellyek csaknem a felleget tartják.Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett,Boglyas oldalokon kérgek repedezett.Terjedt gallyjaikkal lefelé hajlanak,S mintha szomjúznának, a vízekbe nyúlnak.Nyájason zörgenek zöld s fejér levelek,Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.
 
 
 Ezek közt a Tisza foly csendességével,S mintha gondolkozna, ollyan menésével.Sárga tajtékjait formálja közepén,Sok gallyak s levelek ballagnak a színén.Sebes örvényei bujdosván magokba,Zúgással ütköznek néhol a partokba,Mellyek két részeken erdejek táplálják,S a világ lármáját csendesen hallgatják.A páros gerlicék szárnyok csattogtatva,Repdesnek felettek magokat mulatva.Vidámul a Tisza turbékolásokkal,Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.A Tisza egy részin széles rétek vannak,Honnan kiáltások hallik a darvaknak.Ezeknek nagy szavok a magas egeketBetöltvén, lármázzák érzékenységinket.Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,Kik repülvén, tűnnnek szép süvöltésekkel.Szárnyoknak különös kettős hangozásaOlly, mint a csehelő kopók kiáltása.Több számos madarak zengenek ezentúl,Mellyekbül a puskaszóra sok aláhull.Illyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,Gyakran jártam által örvényes folyását.
Füzesei mellett sétáltam magamba,Fövenyes lapályján, és gondolatombaSzüntelen neveltem gyönyörűségemet,Részegítvén vele érzékenységemet.A tavaszi szagok orromba ütköztek,Mellyeket magokkal hordoztak a szelek.Illyen az hely, ahol életre születtem,S e nagy természetnek férfi tagja lettem.
 

 
 

Válasz

 A gólya Ha tavasz jön, megérkezem. Illatát is belélegzem. Ha elő jön a meleg nyár, Reám kék ég, hét határ vár. S ha megjön a rozsdás ősz újra, S a szél a leveleket mind lefúja, Holdas éjjel útra kelek, Itthon hidegek a telek. Télen lent lakom messze délen. De tavasszal újra visszajövök, Ez az én hazám, Itt vagyok otthon, Ide kötnek a rögök.
 


 

Válasz

Szalajka völgyében
Huncutul kacsint szemem a tájra, megakad egy kerek levél mosolyába, mely alatt kecskebéka feszeng.Megugrik Brek-brek, közben brekeg,s a levél utána megrezeg. Az eső, csepp, csepp csepeg, Letépek egy megtermett lapu levelet, mit a fejem fölé emelekAz égi könny a levélen lepereg, Én csak állok, mert csodát látok.Csörgő patakban szivárvány-pisztrángok, sziklák közt versenyt úszva lejtenek a gyors patak vízével, és én merengek:egymással, vagy a vízzel versenyeznek? - Vajon előbb érnek célba, mint a víz? A pillanat magával visz.Előttem az eső cseppek bugyborékot vetnek, én büszkén tarom fejem felett a természet adta ernyőt, mely olyhatalmasra megnőtt, hogy a madár fentről nem látja fejemet, a lábam is lemeredt,gondolja: a lapu szára vagyok, rajtam megpihen, oda száll sebtébenés már ott is ül csapzott szárnyakkal, csőrében mocorgó kukacot fal, érzem mozdulatán mit akar, csőkével gyengén kapar, megtörli a száját, mert épp lenyelte uzsonnáját. Én mozdulatlan állok, ne zavarjam a kis ázott madaram, jól érzem magam, és szépen beolvadok a természet egészébe,értve, hogy a madár a békának kopog, mit megszokott, hogy ott lapul a levél alatt.
Szerző: marica


 

Válasz

Válasz

ÉDESANYÁM KEZE
A legáldottabb kéz a földön,a te kezed jó AnyámRettentő semmi mélyén álltamKözelgő létem hajnalán;A te két kezed volt a mentőms a fényes földre helyezett...Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!Ez a kéz áldja, szenteli megA napnak étkét, italátEz a kéz vállalt életéreGyilkos robotban rabigát,Ez tette értünk nappalokkáA nyugodalmi perceket...Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,Ha éjsötétbe dőlt a föld,Hányszor csordúlt a bánat könnye,Amit szememről letörölt,Hányszor ölelt a szent kebelre,Mely csupa, csupa szeretet! –Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!Ha megkondult az est harangjaKeresztvetésre tanitott,Felmutatott a csillagokra,Ugy magyarázta: ki van ott;Vasárnaponként kora reggelA kis templomba vezetett...Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!Lábam alól, ha néha, néhaEl is tévedt az igaz út,Ujjaid rögtön megmutatták:Látod a vétek szörnyü rút! –Ne hidd Anyám, ne hidd hogy egykorFeledni birnám ezeket!...Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!Oh, hogy igy drága két kezeddelSoká vezess még, adja ég;Ha csókot merek adni rájaTudjam, hogy lelkem tiszta még.Tudtam, hogy egy más, szebb hazábanA szent jövendő nem veszett! –Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet!A legáldottabb kéz a földönA te két kezed, jó Anyám!Mindenki áldja közeledben:Hát én hogy is ne áldanám?!Tudom megáldja Istenünk is,Az örök Jóság s Szeretet! –Némán, nagy, forró áhitattal,Csókolom meg a kezedet!
1924
 
 

Válasz

Válasz

Válasz

Fésűs Éva

 A lényegA szépben az a legszebb,ami leírhatatlan,a vallomásban az,ami kimondhatatlan,csókban a búcsúzásvagy nyíló szerelem,egyetlen csillagban a végtelen.Levélhullásban erdők bánata,bújócskás völgy ölében a haza,vetésben remény, moccanás a magban,kottasorokban rabul ejtett dallam,két összekulcsolt kézben az ima,remekművekben a harmónia,részekben álma az egésznek,és mindenben a lényeg,a rejtőzködő, ami sosem látszik,de a lélekhez szelídült anyagbantündöklőn ott sugárzik.

Válasz

Válasz

Válasz