Válasz

 
 
 
 
Gárdonyi Géza:Mai csodákVirágok világaA tudós kezébe veszi a virágot. Mond két latin szót:- Ez a neve.Mond egy számot:- Ebbe a családba tartozik.Elsorolja: milyen földben terem?milyen a gyökere?milyen a szaporodása?melyik hónapban nyit?mennyi ideig él?micsoda kémiai kivonatokat tartalmaz?Mindez nem tudom, miért olyan elkedvetlenítő, olyan nem nekünk való...Mennyivel szebb és jelentősebb a virágok világa annak, aki soha nem hallott Linnéről és Garckeról, és akinek sem eleven szó, sem írás nem emlegette azokat az ásításba ejtő latin neveket.Mink csak azt mondjuk:- Megjött a tavasz, a meleg napfény! És megjöttek a virágok, a tavasz szépségei!Örvendező szemmel nézünk szét a mezőn és az erdőn. S elgyönyörödve állunk meg a fű közül előkéklő ibolya előtt:- Kedves kékszemű illatos virágom, csakhogy megérkeztél!Minden éled már akkor, minden rügyezik, bimbózik, fakad, leveledzik. A rét, a mező, a ligetek el vannak borítva ezekkel a néma kis rejtelmes teremtésekkel, akiknek mindenféle szép szín az arca, zöld levelek a ruházata, illat a lélekzete. Köztük a mandulafa rózsaszín pompába öltözött királykisasszony, s az almafák rózsás fehérben pompázó királykisasszonyok. S mintha körülöttük a füvet teleszórták volna aranynyal: a pitypang kis sárga virágai ékeskednek mindenfelé. Nem gondolunk mink római számokra; a latin szavak is idegenek nekünk, de azért ismerjük a virágainkat névszerint. Ismerjük a családjukat, a természetüket, a történetüket. Örülünk a bimbózásuknak. Sajnáljuk őket a hervadásukban.Tudjuk melyik virág a legszentebb: a liliom, - ezt tartják az angyalok meg a szentek a kezükben. A cicamafa, - ezzel ment a nép Jézus elé Jeruzsálemben. A rózsa, - ezzel hintették be őt a koporsójában. Az állelujavirág, - ez hirdeti a feltámadást. De ismerjük magát az Istenfáját is, amely valamikor nagy fa lehetett de most csak virág. Ismerjük az Isten korbácsát, amit az Isten ledobott a földre s az is virággá változott. (Olyan az ma is éppen, mint a korbács!) Ismerjük az Istenátkozta tövist, amely csak úgy lézeng, ballangol, mint a hajléktalan ember. Miért átkozta meg, azt is tudják az öregek. Hát a Jézus Krisztus gyökere? Abban akárki is megtalálhatja a J. C. betűt, ha belevág a bicskájával. A két betű éppen olyan, mint a templomban az oltárvánkoson, vagy a pap sátorán. Tudunk olyan füvet is, amelyik úgy vérzik, mint az ember, ha megtépik: a vérehullató fű. Elgondolkozva nézünk az égszín kék virágú ördögcsipte fűre. Vak, aki nem látja, hogyan lecsipkedte a szárait az ördög!Hát az ember-erejű fű? Vajjon miért nevezik így? Hát a Boldogasszony koronája: amelynek kékek az ágai, s aranygomb a dísz a közepén. Hát a pirosból kékre váló kulcsvirág, amely kinyitja a lakatot, mint ahogy a vasvirágtól meg lehullanak a rája taposó lópatkók. Hát az ördögszemvirág, amely olyan mérgesen kipiroslik a fű közül! És tömérdek hát következhetne még, de nálunk ugyis ismeri őket mindenki, csak a tudósok nem. A tudósok csak azt szeretik, amit egymásnak írnak, beszélnek. Oh szobaszagú tudomány!Nagyideig hittem, hogy a tudósok többet tudnak a virágról, minta mennyit mi tudunk. Nem tudnak annyit. Ők csak számokat tudnak, meg neveket, meg külső és belső részeket. Az igaz, hogy ilyesmit aztán tudnak sokat.De azt nem tudják, hogy miért kelt az emberben más érzést a tulipán látása, meg mást a gyöngyvirágé, mást a vadrózsa látása, mást a szegfű látása.Mért kelt vidámságot a tulipán látása? Mért csupa erő és élet ez a piros szép nagy virág?A föld ereje virágzott ki benne! Az életre ébredt tavasznak első mosolygása ő! Egy gyönyörű igézet! Az élet igézete a nyárra! Úgy éleszti a lelket, mint a Rákóczi-induló. A színe is a mi színünk.Mindig megállok, mikor az első tulipánt meglátom. A szemem leányt keres, akinek odanyujtsam, és aki dalolva menjen utjára vele. Földillatot érzek; és ha még nincs itt a fecske, reá gondolok. Óh tulipán kedves virágunk nekünk. Ha ez a virág dalolna, magyar nótát dalolna, - az is bizonyos.Milyen más érzést kelt bennem a gyöngyvirág látása. Ott áll ő az erdő árnyékán a széles zöld levélpalást alatt angyali alázatossággal meghajolva. Néha harmatosan. És olyankor olyan, mint a könnyező menyasszony. Néha a fehér bodrokban talpig pompázva; és olyankor olyan mint a klastromban nőtt leány. Fehér szépségében áll a lombok árnyékos boltozata alatt. Áll és várakozik.- Kit vár? Kinek született? Tudja-e, hogy van? Tudja-e, hogy bűbájos? Tudja-e, hogy az ember elgyönyörödve nézi?Nincs felelet. A virág titok. Ember elméje az ő élete világába be nem hatolhat.Hogyan van, hogy a gyöngyvirág illatától percre-pillanatra eltűnik az ember lelkéből minden, ami földi. Valami ismeretlen szellemvilág körében érzem magamat. Földi nő képe nem fordul meg olyankor az elmémben. Ünnep van. Valami fehér ünnep. Nem tudom, kinek az ünnepe. Az erdő hallgat. Körülöttem titok. Csak a szellője fuvalmát érezem, mintha valami láthatatlan tündérfátyol érintene.Hogy van az, hogy a vadrózsa meg részvétet kelt bennem. Mintha árva volna az a virág. Árva, szegény és elhagyott leány, aki csak akkor piros, mikor megszólítják, máskor mindig halovány.Ha az ember virággá válna az embersége levetkeztével, lehetne-e a gazdag, vastag derekú és gömbölyű arcú bárónéból vadrózsa? Nem. Csak a szegény árva pásztorleány lehetne az. A pásztorlány, akinek a haja szőke, a szeme pedig esténkint harmatos, mert az anyja mostoha.A kerti rózsa, óh az mind gazdag kisasszony! Divatos pompa, kábító illat, néma irigység, rangban való örökös vetélkedés, életvágy, elfojtott szerelmi suttogások.Lehet-e, hogy valaki ugyanazt érezze és gondolja, mikor kakukfüvet lát? S lehet-e hogy amit a kakukfü illatától körüllengve érez és gondol, ugyanezt érezze és gondolja a pipacs vagy az orgona, a hársvirág, a napraforgó és a liliom látásakor.Mindezekre én nem tudok felelni. De minek is?A világon ugyis már csak az a kevés gyönyörködteti az embert. amit még a tudósok szét nem magyaráztak.Éshát a virág az Isten legszebb teremtése. Szebb mint az ember, szebb mint az állat, szebb mint a csillagok.A csillagok az Isten erejét tárják elénk a magasban. Az állatok a teremtő találékonyságának sokféleségét. A virág a gyönyörű képzeletét.Mikor Isten a csillagokat teremtette, az ereje alakult ki a csillagokban. Mikor az embert teremtette, az értelme dolgozott. Mikor a virágot teremtette, - játszott a Teremtő.De hátha nem játszott? Hátha azok tökéletesebb teremtések, mint mi vagyunk. Talán éreznek, talán gondolkoznak és beszélgetnek ők is, a maguk módja szerint. Talán arról is beszélnek, hogy mi milyen együgyű lótő-futók és milyen gondokkal barázdált arcuak vagyunk. Talán arról beszélnek, hogy nincs szebb és jobb állapot a világon, mint nézni az eget, szeretni és elmélkedni, gyümölcsözni és elmulni és megint ujraszületni, élni az ég alatt. Élni és élni, napsugárban, holdfényben, illatban, harmatban, csöndességben, boldogságban. S meghalni szenvedés nélkül, szótlanul, az uj tavasznak, uj életnek reménységében.Ki tudja hogy van? Az Akadémia se tudja. A Természettudományi Társulat se tudja. Csak állok a réten, az erdőszélen: nézem a sok minden virág-szépségét a földnek. Vasárnap van. A virágok még harmatosak. Kék égből sugárzik le a délelőtti napfény. A faluból harangszó hangzik. Zon-bong ünnepien mind a három harang.Aztán áhítatos mély csend terül a mezőre. Bársonyos poszméhek szállonganak elő az erdőből. Mély dongással ereszkednek a zöldben pompázó rétre. Dongásuk mint a búgó orgona...Kezdődik a virágok miséje.
 

 

 
 

Válasz

Gárdonyi Géza: Mai csodák
 
 

Gyöngyvirág


Új fű a földön; a fán is új lomb: patyolatosan gyönge halványzöld levelek. A napsugár úgy száll által a lombokon, mint az öntöző-kannából a kertész vize. Isteni csöndesség. Mintha nappali alvásba merült volna az erdő.És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel.
 
Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem.
 
Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.
 
Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz. Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat. Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol, mint az imádkozó menyasszony
 
Mért néz a heliotrop a napba? Mért néz a gyöngyvirág a csillagokba? Mért ébred a vizirózsa hajnalban? Mért zárja be kelyhét a mák napszállat után? És mért hajlik a gyöngyvirág a föld felé? Mért nyilatkozik bennök az a sokféle vonzalom. - ha a virágnak lelke nincsen?

 
 
 
A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket?
 
 
Fénysugarak törnek elő a biblia első és második fejezetéből. A Názáreti Bölcs minden szavát is tiszteletembe foglalom. De hogy az élő teremtmények között csak az ember hordoz lelket...
 
 
Talán jutott az Isten leheletéből máshova is a Paradicsomban.
.
 
Talán jutott az állatnak is, jutott a virágnak is?
 
És ahogy az ember megérti egymás lelkét, az állat is megérti egymás lelkét, a virág is megérti egymásnak a lelkét. És az Isten megérti valamennyiét.
 
Az ember mindenre amit nem lát, nem hall, nem érez, azt mondja:
 
Nincs.
 
Pedig csak azt kellene mondania:
 
- Nem tudom.
 
A nincs vakság.
 
A nem-tudom, imádság.
 
Hogy mondhatnám azt, hogy a gyöngyvirágnak nincsen lelke; mikor látom, hogy él, hogy szereti a zöldet, a bükkfák árnyékos erdőit, a csöndességet. Látom szűzies rejtőzését, angyali alázatosságát. Érezem mámorító leheletét. S arra gondolok, hogy ő is néz engem, néz fehér szépségében, ártatlan nyugodtan, mint ahogy a napot, a holdat, a csillagokat, meg egymást nézi a sok féle virág. És az üde, tiszta, alázatos szépségét bámulva, rajtam valami édes, szent megértés ömlik által.
 
A magyar ősvallás virága a tisztesfű, a tulipán, meg a zádogvirág. A zsidó vallásé a mirrha. A mohamedáné a tubavirág. A római keresztény vallásé a liliom. A gyöngyvirág nincs benne egy nép mennyországában sem. Festők nem festik. Szobrászok nem faragják. Dal, zene nem szól róla. Pedig tündérek hajába, angyalok mellére, szüzek imádkozó kezébe illene illatos fehér gyöngytestecskéje.
 
Ha rózsát látok, kisasszony jut az eszembe, az öltözetében és gazdagságában pompázó kisasszony. Ha tulipánt látok, a piros-szoknyás, mezítlábas, erős-szépségű parasztleányra gondolok. A kakukfü látása a holt leány képét költi föl bennem. Csak a gyöngyvirág az, amelynek látásakor földi nő képe nem jelenik meg sem az elmémben, sem a szívemben.
 
Más világból való virág ez!
 
Talán abból a világból, amelyet a délibáb lenget felénk, éjjel a szentjános bogárka fénye világit meg. Talán abból, amelyről a boldog mesék szólnak: arany, ezüst a föld mélyében, fönn meg holdfény, harmat gyöngyvirág.
 
A villámos viharban a haragvó Isten képe jelent meg az emberiségnek. Az angyalok a csillagos keleti ég alatt a zsidóság mezőin születtek. A tündérleányok anyja a gyöngyvirág.
 
Az első ember, aki gyöngyvirágot látott és beszivta az illatát, nem gondolhatott földi nőre, sem égi alakokra, sem a mindenség teremtőjére. Az Isten, az angyalok, mind magasvilági szellemek, a csillagfényes felső világnak a lakói. A gyöngyvirág csak azt a gondolatot ébreszthette benne, hogy az erdőben valami láthatatlan bájos alakok élnek, akiknek lakóhelye az erdei árnyékos csöndesség, lehelete a gyöngyillata.

 
 
Gyermekálmaimnak mindenütt előlengedező bűbájos alakjai, akik virágokon jártok, erdei vizek tükrében fésülködtök, holdnak fényénél táncoltok és az erdei méhek zenekarában gyönyörködtök, e pillanatban azt érzem, hogy ti valóban éltek és körülvesztek engem. Az Istent nem láttam, de bizonyos nekem, hogy van. Az angyalokat nem láttam, de elhiszem, hogy a csillagokon tulnan egy szebb világ él, és annak lakói tiszta és boldog lelkek. A tündérek létezése...
 
Mért ne élhetnének a föld levegőjében tündérek is. Ha a vízben milliónyi olyan apró élet él, amelyről csak alig száz éve tudunk, mióta a mikroszkopot kitalálták...
 
Hát még mi minden lehet, amihez még üveglencséket fogunk készíteni. És még mi minden lehet, amihez üveglencséket nem tudunk készíteni soha!
 
Tündérek létezését érzem az erdei csöndességben, a gyöngyvirág illatában, az árnyékban nappal, a holdfényben éjszaka. Mi azt mondjuk tündérek, mert ezt a szót anyánktól hallottuk, amint ő is az anyjától hallotta. De ez csak szó, csak név, amely láthatalan kedves és boldog élőket jelent. Lehet, hogy a zsidó képzelet angyalai, lehet, hogy a görög képzelet nimfái, lehet hogy a pogány magyar képzelet tündérei azonegy láthatatlan nép, csak a nevük más
 
Lehet, hogy az elhalt emberek. Őket érezzük meg, s őket nevezzük nimfáknak, tündéreknek. Lehet, hogy a testet levetkőzve tovább élünk a földön, mint a tűzből felszálló fény, virágból felszálló illat. Ki tudja, nincs-e éppen olyan s még nagyobb életvilági a láthatatlanságban, nincs-e ott is ember, állat, virág, nincs-e ott is számokban le nem irható sokasága az élő millió fajtának, amely ott is végtelen időben folyton hal és folyton újra születik.
 
Én, az emberfajta, e láthatatlan élőket érzem a virág illatában, a szellőben, a fényben, a sötétben, a zenében, a tűz lángjában, a csöndességben. És a gyöngyvirágot csókolva őket csókolom.
 


 
 
 

Válasz

 
 




 
 
 
 

 
 
Túrmezei Erzsébet: A legnagyobbA legnagyobb művészettudod e mi?Derűs szívvel megöregedni.Tenni akarnál, s tétlen maradni.Igazad van mégis hallgatni.Soha nem lenni reményvesztettcsendben hordozni a keresztet.Irigység nélkül nézni másra,Ki útját tetterősen járja.Kezed letenni az öledbe,S hagyni, hogy gondod más viselje.Hol segítettél régen,bevallani alázattal, szépen,hogy arra most már nincs erőd,Nem vagy olyan mint azelőtt..

Válasz

 
Ellen Niit: Azt hittem
 
 
Én azt hittem, hogy mindig kék,ragyogó tükör a tenger,s hogy rejtett aranyszemecskékkincsével tele az ember.Hogy járva a tengert, szembe kellszállni merészen a széllel,s akkor a hajós csodákra lel,az idő nagy titkokat érlel.Szálltam hát, Végtelen, feléd:hullámok pörölye paskolt.Ég s víz határa s a tengerfenékderengett: messzi, deres folt.S akkor megtudtam, hogy csak néha,nagyritkán kék a tenger,és hogy üres és szürke, még hacsillog is sokszor, az ember.Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -por és rög, semmi más:nincs aranyszem a porban, melyből ottgyúrják az ember fiát.De tudtam: nincs szebb feladat,mint vágyva előre törni:keresni, kutatni, hol rejlik a mag,s szeretni és gyűlölni.És látni, hogy néha szürke homályonátragyog kéken a tengers tudni: tisztább öröm nincs a világonmint az, ha ember az ember.

Válasz

Válasz

Válasz

Hóbor Gyula: A szeretetSzívünkből szeretetet adni Olyan, mint elégni gyertyaként. Mint verembe juttatni a fényt És reménnyel lobogni hagyni... Ettől is lelki támaszt kapni, S csak úgy fogadni, mint más a bért. De nem csak akkor adni; ha kért, Hanem meglepetés maradni... A múlt érzését megérteni, Majd abból tanulni érdemes. A jelen esélyét félteni, Hogy a szép lehessen végleges. A jövő támasza felelet, Hiszen egy út van: a szeretet!








 

Válasz

                     Áprily Lajos - Emberek
 
 
Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
 
 
S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelid, csöndben merengő emberek.
Lehajtot fejjel, búsan szenvedőn
a porba néznek önfeledt - merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha - néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
 
 
 
 
 
        
 
 

Válasz

Válasz