Az Élet olyan, mint egy vonatutazás.Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.Sajnos a valóság más.Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk, nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.Néhányan, azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után.Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket.Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak.Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.De sajnos, nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással. És visszafordulni soha sem lehet.Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait.Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkreMi is lehetünk gyakran elhagyatottak, s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg, s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet.Úgy érzem, vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból. Azt hiszem, igen.Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam, fájdalmas.A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik.Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.Barátaim, tegyünk úgy, hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok jó utazást!
 
 
 

Válasz

Nagyon szép a vers és a kép is!

 
Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.


(Szepes Mária)
 

Válasz

Nekünk is nagy kedvecünk unokám is nagyon szereti.
 
 
Rajki Miklós: LátniÚgy szeretném felkutatni, Körbevinni, megmutatni Mindent, ami szép, Miben szíved-lelked gyönyörködnék. Annyi szép van. Annyi kis csoda.Nézz ide, nézz oda, Mi minden, mi szépnek otthona. Egy bokor, vagy egy kis virág. A fa, a fán meg egy ág. Az ágon az éneklő madár. Messze nézve, a végtelen határ. Torony, mi a keresztet hordozza, Harang, mi épp a delet harangozza. Ember, ki megpihen, Gyermek, ki hófehér, szívében-lelkében. Ott egy pár, csókba forrva. Eggyéváltan, boldog álmodozva. Folyó, mi alattad folyik el, Sirály, mi sikoltva ér vizet. Vízen a híd, mi átvezet, Kedvesed, ki fogja a kezedet. Szellő, mi estfelé simogat, Az éjszaka, mi szétválaszt napokat. Ugye mennyi a szép? Csak látni kell, S magunkkal Szívünkben vinni el. Úgy szeretném megmutatni!
 

Válasz

Nagyon kedves vers, a gyerekeimnek annyiszor olvastam, hogy még ma is szinte kívülről tudom.
 

 
 
 
Loreena McKennitt - La Serenissima
 
 
 

Válasz

Fazekas Anna:
 
Öreg néne őzikéje
 
Mátraalján, falu szélénlakik az én öreg néném,melegszívű, dolgos, derék,tőle tudom ezt a mesét.Őzgidácska, sete-suta,rátévedt az országútra,megbotlott egy kidőlt fába,eltörött a gida lába.Panaszosan sír szegényke,arra ballag öreg néne.Ölbe veszi, megsajnálja,hazaviszi kis házába.Ápolgatja, dédelgeti,friss szénával megeteti,forrásvízzel megitatja,mintha volna édesanyja.Cili cica, Bodri kutyamellé búvik a zugolyba,tanultak ők emberséget,nem bántják a kis vendéget.Gyorsan gyógyul gida lába,elmehetne az őzbálba,vidám táncot ellejthetne,de nincs hozzá való kedve.Barna szeme bús-szomorúncsüng a távol hegykoszorún.Reggel bíbor napsugarakjátszanak a felhő alatt.Esti szellő ködöt kerget,dombok, lankák üzengetnek:"Vár a sarjú, gyenge hajtás,gyere haza, gida pajtás!"Könnybe lábad az őz szeme,hej, nagyon is visszamenne,csak az anyja úgy ne várná,csak a nénét ne sajnálná!Éjjel-nappal visszavágyik,hol selyem fű, puha pázsit,tarka mező száz virágaőztestvérkét hazavárja.Ahol mókus ugrabugrál,kopácsol a tarka harkály,vígan szól a kakukk hangja,bábot cipel szorgos hangya.Várja patak, várja szellő,kék ég alján futó felhő,harmatgyöngyös harangvirág,vadárvácskák, kékek, lilák.Öreg néne megsiratja,vissza - dehogy - mégse tartja,ki-ki lakjék hazájában,őz erdőben, ember házban.Kapuig is elkíséri,visszatipeg öreg néni,és integet, amíg látja:"Élj boldogul, őzgidácska!"Lassan lépdel, csendben ballag,kattan ajtó, zörren ablak,onnan lesi öreg néne,kisgidája visszanéz-e.Haszontalan állatkája,egyre jobban szaporázza,s olyan gyorsan, mint a villám,fenn terem a mohos sziklán.De a tetőn, hegygerincenmegfordul, hogy búcsút intsen:"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -s mint a szél, eliramodik.Nyár elröppen, levél sárgul,lepereg a vén bükkfárul,hó borul már házra, rétre,egyedül él öreg néne.Újra kihajt fű, fa, virág,nem felejti a kisgidát,fordul a föld egyszer-kétszer,zörgetnek a kerítésen.Kitekint az ablakrésen:ki kopogtat vajon éjjel?Hold ragyogja be a falut,kitárja a kicsi kaput.Ölelésre lendül karja:kis gidácska meg az anyjaálldogál ott; beereszti,szíve dobban, megismeri:őzmama lett a kisgida,az meg ott a gida fia.Eltörött a mellső lába,elhozta hát a kórházba,hogy szemével kérve kérje:gyógyítsa meg öreg néne,puha gyolcsba bugyolálja,ne szepegjen fiacskája.S köd előtte, köd utána,belevész az éjszakába.Gida lábát két kezébeveszi lágyan öreg néne.Meg is gyógyul egykettőre,felbiceg a dombtetőre,s mire tölgyről lehull a makk,a kicsi bak hazaballag.Mátraalji falu széle,kapuban ül öreg néne,nincs egyedül, mért is volna?Ha fú, ha fagy, sok a dolga.Körülötte gidák, őzek,látogatni el-eljőnek,télen-nyáron, évről évre,fejük hajtják az ölébe.Falu népe is szereti,kedves szóval becézgetiöreg nénét, és azótaígy nevezik: Őzanyóka.Piros pipacs, szegfű, zsályavirít háza ablakába,nagy köcsögben, kis csuporbanszivárványszín száz csokor van.Egyiket Gál Péter hozta,másikat meg Kovács Julcsa,harmadikat Horváth Erzsi,úttörő lesz valamennyi.Vadvirágnak dal a párja,énekszótól zeng a háza,oly vidám a gyereknóta,nevet, sír is Őzanyóka.Mátraalján, falu szélénlakik az öreg néném,melegszívű, dolgos, derékmese őrzi aranyszívét.Gidára vár sós kenyérke,kalácscipó aprónépre;egyszer te is légy vendége,itt a vége, fuss el véle!

Válasz

Válasz

 
Pintér Béla- Homokba írva
 
 
 

Válasz

 
Angelisz
Irini

Az Élet vize

Volt egyszer egy kislány, szép
volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem
bántott meg senkit.
Egy napon aztán apja kiküldte őt a
kútra az élet vizéért:
-- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd
bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...
Úgy tett a lány, ahogy az apja
kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám
mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.
-- Mi történt? -- kérdezte az apja.
-- Ó, semmi... a vödröt, ahogy
kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...
-- Hiszen ez a vödör üres -- mondta
az apja, és nevettek mindketten. -- Hová lett, gyermekem, az élet vize?
-- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad.
Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy
ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez
végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet adott,
amennyivel az utolsó vödröt telemertem.
Az apa mosolygott:
-- És hol van az a víz?
-- Mindenfelé... amerre jártam,
mindenkinek adtam belőle, aki kért.

Üzenet:

„Adj jót, ha adni tudsz -- ha
jót nem tudsz adni, ne adj semmit.”
 

Válasz

 

Válasz

Válasz