Erdős Renée

Kék pillangók

Kék pillangók szálltak fölöttem,
Hogy a réten keresztül jöttem
S incselkedve, tánczolva félig:
Elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;
Riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
A rengeteg halk mormolását.

A mig arany napfényben jártam,
Gázoltam színes vadvirágban,
S felém a rózsák integettek:
A kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
A vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének-
S a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő útját járom
S nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
Rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
A kék pillangók hova lettek?

pille_www.kepfeltoltes.hu_.gif

Válasz

Radnóti Miklósnak egy gyönyörűen megírt verse, amit nagyon szeretek.
Köszönöm Sárika, hogy újra olvashattam.

Előzmény

Válasz

Radnóti Miklós



TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.





1943. május 26.

Válasz

Visszaemlékezve az életben történt eseményeinkre semmit nem sajnálhatunk, nem bánhatunk meg.
Minden okkal történt, és ha netán valaha rosszul döntöttünk, felmenthetjük magunkat, mert
akkor abban az élethelyzetben az látszott a legmegfelelőbbnek.
"NEM VOLT HIÁBA SEMMI"

Előzmény

Válasz

Ez a vers is a kedves nekem!

Sík Sándor: Emlékezés az otthoniakra



A nevükre aranyos napfény Ragyogja be mindig a lelkem.

Sokszor-sokszor gondolok rájuk,S mindig mosolyos dallal telten.

És mindig újak énnekem.



Sokszor, mikor ködös az alkony,Sokszor, mikor könnyes az este,

Suhogva bont szárnyat a lelkem És suhanón száll messze-messze.

Olyankor hozzájuk megyek.



Hangtalan-halkan odalépek. Olyankor elnémul az ajkuk,

És félig sejtett sejtelemképp Reszket a lámpa fénye rajtuk.

És nem tudják, hogy ott vagyok.



Olyankor megrebben a lelkük, Mint halk szellőn fodra a tónak.

Valahogy a lelkemet érzik,S nem is tudják,hogy rám gondolnak,

Csak összeragyog a szemük.



Nem is tudják, hogy láttam őket, Nem is tudják,hogy köztük jártam,

Hogy megfürdöttem a lelkükben:Gyümölcsillatú napsugárban.

S hogy csupa illat a szobám.



Remélem,nektek is tetszik ez a vers.Üdvözlettel.

Válasz

Ez a vers a kedvencem,mert megérintett....persze ennek megértéséhez kell bizonyos életút.....ami már mögöttem is van jócskán....

Várnai Zseni

NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim,
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös,
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom,
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségekben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott,
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, egy kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz' nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül...
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.

(1935)

Válasz

Köszönjük szépen Sárika a szép Dsida Jenő verset, valamint a két nagyon érdekesen megírt verset az idő múlásáról.
A múlnak az évek című vers eléggé szomorú hangvételű, mondhatnám azt is, hogy búcsú az élettől, míg a Fényévek útján a szomorúsága mellett felhívja a figyelmet a jelenre és arra, hogy a múltunkból
mindig csak a szép emlékeket tartsuk meg.

Válasz

33958

Tokaji Márton

Fényévek útjain



Szomorú mélység sötét csend világából,
felszinre tör a szenvedély.
Jöjj ne félj!
A földön égig ér a kék,a büszkeség,
lelkünk világába behatol a fény,
andalító táncot lejt a szél,
s csendfelhőkön repül a remény,
míg a
szívünk tétován áll az örökkévalóság küszöbén.
Örömet sikolt a lélek,
szivünkben apró kis tüzek égnek.
Hiszed - e ? , hogy örökké tartanak a lángoló napok,
melyben a szív egy nagy dobbanás,
és ki nem alvószunyadó parázs.
Jöjj!, felejtsük el a tegnapot,
válaszunk magunknak csillagot.

A fényben az évek elégnek,
az időnek megkopik csillogó köntöse.
Az út szürkévé válik,
és ködbe búrkolózik életünk tere.
Őszbe borúl a hajnal, dér lepi a tájat és hajad,
fényévek útján száguld az élet,
de emléke mienk marad.

THM_0012138816.jpg

Válasz

Hatos Márta
Múlnak az évek

Á lmaim hiú ábránd-fonalát
L égbe emelve röpíti a szél,
M enekülnék, mennék utána,
O ly vakítóan sugárzik a fény.
K egyes halál a sötétség, megvéd.

R eményeim emeltek várakat,
E rdőre, rétre hintettek sugarat,
M ögöttem a bánat mohával takart.
É bren az álmaim esdekelve hívtam,
Ny íló virágból koszorúkat fontam,
E mbernek, nőnek lenni tanultam,
K étségek tengerén hánykolódtam.

I gaz hittel, tisztán éltem egykoron,
S nem tudtam még, ez sárba nyom.
T iszta tükrű szemeket kerestem közöttetek,
E zernyi közönytől nem védett semmi meg.
N em vágyom többé a földieket.

V étkem, ha volt, megbűnhődtem,
E lfáradt vándor lett belőlem.
L ebbenő lepkék az álmaim,
E ltemettem már a vágyaim.
T örvényen kívül a tüzet mi szítja?
E ltűnt már a fénylő hajnal pírja.
K ésőre jár. Egy hang az éjszakát hívja.

Válasz

Jó Éjszakát!

Jó Éjszakát!
Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fa, szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas - homályba andalog;
Ringassanak álmomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkel az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom-
Jó éjszakát!

alom2.jpg

Válasz