Fiatal, vagy öreg?


Az ifjúság mércéje sosem az életkor.
A szellem és a lélek, mely benned össze forr.
Akarat, elszántság, és képzelőerő,
érzelmek tisztasága szívedből tör elő.
Vágysz-e újabb kalandra, s ha kell, legyőzöd-e
a lustaság igáját, s erővel győzöd-e?
Hogy megvívd újabb harcod, kiállj eszméidért,
mely nem hajlott igába, mi szebb jövőt ígért?
Bár évek múlásával arcodra ránc került,
lángoló ifjúságod lobog még legbelül?
Vagy lelked simaságát borítja korod ránca,
szellemed csuklójára került bilincse-lánca?

Kétség, ha felmerült, - mit okoztak a gondok?
Reménytelen, hitetlen, tehetetlen bolondok,
kik holtan menetelnek, lelkük tiporva porba.
Öreggé vénült szívvel a földi pokolba.
Nem számít mennyi éves, az ember fiatal,
ki felnéz a csillagokra és repülni akar,
Ki minden egyes éjen újat álmodik,
s a szépséges világra rácsodálkozik.
Nem fél a kockázattól, és gondolkodni mer,
bízik a holnapjában, hogy eljön a siker.
Naponta megcsodálja, mit addig alkotott,
s megújuló reménnyel vár minden új napot.

Oly friss az ifjúságod, amint reményeid,
ahogy öreggé tesznek fájó kétségeid.
Oly ifjú most a lelked, mint az Önbizalmad,
korod súlyát, ha érzed, amit félelmed adhat.
Fiatal mint hited, s Öreg mint csüggedésed!
Ifjú szíved és lelked ha a szépséget érzed.
Tiéd az öröm, a merészség, a nagyság,
az emberség, a föld, a végtelen szabadság,
amíg fiatal vagy, s csak akkor öregszel,
ha nem szárnyalsz többé, ha szomorú szemmel,
sárgán, pesszimistán lesed a világot,
s úgy teszel, mint aki szépet sose látott.
Aranyosi Ervin

Válasz

Vas István:A teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
Között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
mindennek jelentése van.

És én is neked kincsetérő,
Egy vagyok, soha -visszatérő
S akár a féreg, vagy a szentek,
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit sem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted,
S a mennyben, vagy a pokolban
Az leszek, ami voltam.

Válasz

Ima az Életért.


Köszönöm az Ég és a Föld szépségeinek a látását.
Madár csicsergés, kacaj-moraj, emberi szó hallását.
A hideg- meleg, jó és rossz szívbeli érzését.
Gyermekem, szülőm, a kis virág puha érintését.

Köszönöm az ezer színű Világ illat pompáját.
Családi tűzhelyeken fövő ételek aromáját.
Szeretni és szeretve lenni végtelen tisztaságát.
Teremteni és teremtve lenne isteni adományát.

Köszönöm az állandó változást, minden mozdulatot.
A repülést, a lebegést, a szárnyaló gondolatot.
Erdőkben, vízparton bandukolva a tájat szemlélni,
A földi lét csodálatos teremtményeit élvezni.

Köszönöm aki voltam, ki vagyok, kivé válhatok.
Életemmel a Mindenség szolgálatában állhatok.
Amit adtam, mit adok, mit adhatok.
Amit kaptam, mit kapok, mit kaphatok.

Köszönöm az éveket, a hónapot, hetet, a napot,
hogy élhetek, hogy Most, Itt és hogy mindig EMBER maradok.
A derűt-borút, örömöt, szomorúságot, sok feladatot,
hittel elért eredményeket, a megélt kudarcot.

Köszönöm a teljesületlen és beteljesült álmokat.
A reményteli jövőt, az aranyló napsugarakat.
Tanulást, a Tudást, a rengeteg tapasztalatom,
melyben Isten mindenható erejét megtapasztalom.

Köszönöm az úton haladva a segítő kezet.
A mosolyt, mely felmelegíti a hideg, zárkózott szívet.
A velem együtt haladókat, kicsiket és véneket.
Megköszönöm a Csodát, Gyönyörűt, magát az Életet.

Válasz

Tóth János
A zene varázsa

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.

zene.jpg

Válasz

Egy perc

Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam - és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengetyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengetyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma,
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma...
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündértörékeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part-szögletéből
Míg újra fölbukkan egy ily vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.
Reményik Sándor

Válasz

Kedves István!

Csodaszép verset kaptunk tőled, meghatódva olvastam végig.

Elrejtett áldásod....jpg

Előzmény

Válasz

Kedves Ági!

Gyönyörű, és megható ez a vers! Köszönöm.

Azt hiszem....jpg

Előzmény

Válasz

Kedves Ági!
Köszönöm szépen dicsérő szavaidat, és nagyon örülök, hogy megfogott a vers - azt hiszem, ez a versíró igazi jutalma. A versed valóban szomorú, de a belőle áradó örök szeretet végtelenül felemelővé teszi, mint ahogy végül a bánatkönny-mosta lelket is könnyebbé. Máris küldöm neked - és persze, valamennyi klubtagnak is - a "párját". Én 2001-ben jártam ebben a cipőben...

Búcsúzó pár falevél

Ne menj el! - kérlel gyengén.
Valahová messze néz,
túl a határon, átlépve a mezsgyét.
Oda élő nem lát,
csak sejti, az a nemlét.
Gyönge a test, piheg ágyán.
Ha élő mellé ül, eltűnik csalfán,
s újra hív a túlról:
Ne menj el! Ne menj el!
Hangja messze száll,
hideg búcsú-jel.
Kinek szól?
Itt vagyunk mellette.
Valaki várja? Eljött eléje?
Két világban él már,
mindkettőt kéri:
onnan itt élőt marasztal,
innen a túlpartot nézi.
Ha magára hagynánk
percre-pillanatra -
sürgős dolog akadt -
visszatér,
s hív, lihegve-fújva kér,
s a hívottat be nem várja,
lelke újra túlra száll,
csak a teste rezdül szótlan -
az is indulásra vár.
Óra lépte koppan,
az éj néma-sötét.
Várja a test
lelke túlról hívó jelét.

Júliusi reggel.
Még üde melegében
juharfánk árnyékába térek,
benn vannak elegen -
már csak a test van itt -
elbúcsúztunk régen.
Ez nagyapám fája.
Melléülök, nézem,
amint megrezdül lombja:
Induljunk! -
súgja csendben.
A könnyű fényben úszva
elsuhannak, ők, ketten.

Hívnak: mama meghalt.
A sóhajok nehezek.
A fa alól összeszedem
az elszáradt-búcsúzó
pár falevelet.

/2002/

Előzmény

Válasz

Én is hoztam egyet -igaz, nagyon szomorú, bánatos a téma, de azért fogadjátok szeretettel!


HALDOKLIK A NAGYMAMÁM


Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom

Azt mondták még vár valakit,
Azért nem tud menni,
Azért nem tud fáradt szíve
Végleg megpihenni

Elindultam összetörten
Lelkemben mély sebek
Úristen, hát én kellek még -
Nyugodt hogyan legyek?

Én voltam az életének
Első unokája,
Lényemnek ő anyja is volt,
Nemcsak nagymamája

Kiskoromban nevelgetett
Minden erejével,
Ha úgy kellett, óvott, védett
Mind a két kezével

Nehéz sorsát, majd' száz évét
Emelt fővel járta,
S nótázta hogy "Erdő szélén
nagy a zsivaj lárma..."

Most elfogyva kis csontvázként
Itt fekszik előttem,
Alig merem felkölteni:
-Mamikám! Megjöttem!

Rám emelte megfakult, de
Mégis tiszta kék szemét,
Perceken át megdermedve
Bámultam az íriszét

Kitágult a pupillája
Fejét felém fordítva,
Fájdalmamban könyörögtem
Némán, mégis ordítva:

- Mamikám, hát ki vagyok én?
Mondja már ki a nevem!-
Kicsi fejét simogattam,
S ő szorította a kezem.

Aztán csöndben "beszélgettünk",
Szavak nélkül, sokáig -
Még eldúdoltam régi dalát...
És zokogtam hazáig.


(Eger, 2005.)

_gyász10.gif

Válasz

Kedves István!
Bravúros metaforákkal színesített versed hihetetlenül megfogott, mesterien bánsz a szavakkal, képekkel....
Tehetséged nyilvánvaló, csak gratulálni tudok!
Szeretettel:
Ági

Előzmény

Válasz