Faludy György: EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT, TE CSILLAG



Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hôsök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,


csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus elôtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,


péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a "szörnyű
szépség" most nálunk is megszületik,


hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem elôtt kis, tétova szivárvány,


ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom–illata,


ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,


és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszôke haján,


és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhôk, nyugatról álszent röfögés,


mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,


akkor is hazám, ha távol lesz tôlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad–nek is szólít és nem lesz magyar?


Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ôk látják majd, hogy az elôszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.

Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem


az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat


éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,


ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.

Válasz

Szabó László Dezső

Október 23.

Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
„Ruszkik haza!” - dörren az orkán,
„Sztálint ledöntjük!” dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
„Ledöntöttük a Sztálin szobrot!”
Verték, döngették a vázat.
„
2

A Rádióhoz, stúdióba!”
„Vesszen Gerő, a gaz áruló!”
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!

Válasz

Csak, szeliden szólj..

Csak szelíden szólj
Ha velem beszélsz
Hangod halk legyen
Mint amikor a sírás fojtogat
Vagy amikor egy gyermek kéreget
Vagy amikor a miatyánk alatt
Ahogyan a hangod megremeg
Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden

Szelíden szólj, csak szelíden
Ha hozzám beszélsz
Ha van hozzám szavad
Szelíd legyél, mint a pirkadat
Mi télutón dereng a hegy felett
Elhessentve kissé a felleget
S remegve, mint első szeretőt
Szelíden öleli a hegytetőt
S aztán némán átfesti a tájat
Kell, hogy legyen egy kis alázat
Benned, ha tudod, hogy varázslat
Elfogadás és kis büszkeség, igen,
Szeretettel szólj, és szelíden.
A gyarlóság konok berkeiben
Hinni mindig az emberiben
Angyalként szólj, s csak szelíden.

Válasz

lSzilágyi Domokos: Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe,
Miről az ajak nem beszél
csókot adva, vagy vágyva, kérve,
Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted,
Mit el nem árul mosolyod,
Azt kimondja egy tekintet.

Válasz

Angelisz Irini: Üzenetek

Ahány szereplője van az életednek,
épp annyi feladat vár a te szeretetedre.

Ahány helyzete van mindennapjaidnak,
épp annyi feladat vár a te szeretetedre.

Ahány feladatod van a világban,
épp annyi feladat vár a te szeretetedre.

A szeretet világlátás, jele a fény,
mely mutatja, hol állsz szereteted lépcsőjén --
az emberekkel, a helyzetekkel, a feladatokkal összefonódva.

A szeretet munka, roppant építés,
hatalmasabb mintsem gondolnád;
olyan, mintha magát a világot építenéd -- és valójában azt is építed.

Válasz

Jevgenyij Jevtusenkó:Köszönöm

Mondd: "köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is- létezni könnyebb.
Halott, ki meg sem született.

Ha törten, ha verten is- ki élő,
plazma -éjszakákban nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld-fűszál pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem-születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől, s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról, ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is- véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá, és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj , ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
melyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
Szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: "köszönöm"a legárvább sorsnak
hiszen az is ember sorsa volt.
/ford. Rab Zsuzsa/

Válasz

Túróczy Zoltán:Tanács

Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,
Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad
És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:
Óh, most segíts, ha teheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,
És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér:
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Veled marad, s örökre elkísér...

Válasz

Ú,de szép vers.

Válasz

ANYÁM, MAGYARORSZÁG

Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet,
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.
Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország,
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?
Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem,
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.
Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
Ki segít, ha nem Te, a sok elesetten?
Akik felnéztek rád mint édesanyára,
Megvert magyar népünk ölelésed várja!
Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet,
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!
Bogdán József pap költő

Válasz

Azért van síró...


Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karjaid között.
Azért roskadnak mások vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutasd,
hogy mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább
Enyhült, szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy ? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled,
csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. ? Másként rideg,
céltalan lesz az életed.

Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit sose kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.
Bódás János

Válasz