Várnai Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) költő, Peterdi Andor író felesége Peterdi Mária írónő anyja.

Apja szegény sokgyermekes szabómester, s családjával a jobb megélhetés reményében Budapestre költözött. Várnai Zseni középiskolai tanulmányait már Budapesten folytatta, majd 1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal..

Első és legismertebb, Katonafiamnak című verse 1911-ben jelent meg a Népszavában, amelynek példányait emiatt a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték. Költészetében a politikai mondanivaló mellett megjelentek a lírai témák is, például az anyaság érzése.

Versei főképp a Népszavában, s verseskötetei is nagyrészt a Szociáldemokrata Párt kiadásában jelentek meg. A felszabadulás után irodalmi munkásságáért József Attila díjjal tüntették ki.

Költészetét két mélyen átélt érzelem indítja útjára: az anyaság érzése és a proletárélet megszépítésének vágya. Harmadikként az első világháború esztendeiben társul melléjük a felfokozott békevágy. Ezek az alapérzélmek határozzák meg költői arculatát. Kései verseinek fő témája az öregedés, az elmúlás fájdalma, bizalom a szeretetben és a munka öröme.

József Attila-díj (1956)
1969-ben SZOT-díjat kapott.

KATONAFIAMNAK

Én magzatom, szép katonafiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed,

Vörösbe fordult itthon a világ!
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítnak önnön véreidre,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi az ásós, kapás hadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad,
Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek,
A termő föld lesz a mi lázadásunk:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,
Hús a húsomból, vér a véremből,

Hogy emelhetnél te akkor kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.
Borítson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,

Mi lesz, ha ős medréből kitör,
Ha úrrá lesz a tenger akarása,
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít, gyújt, vérbeborít:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

ÖSSZEÍRÓÍV

Kitöltöm az összeíróívet:
Neve: Várnai Zseni,
foglalkozása: író.
Munkaadója: a mennyei bíró,
ki táplálja a madarakat
s az erdők vadjait télen...
és mint a sárgarigóké,
annyi a fizetésem.

Kérdések rohama kerget a rubrikákba,
felelnem kell, hiába,
mi dolgom itt a földön?
Ki volt apám, anyám,
időmet mivel töltöm?
Üzletem, ingatlanom,
szántóm, legelőm hol van?
Tüzetesen megjelölöm:
egy ezüst kráterben
a holdban.

Értékes ingóim?
Jaj, vallanom kell róluk!
A szívem fölött
két tündöklő gyémántot rejtek,
pontos megjelölésük:
egy fiú- és egy leánygyermek,
és homlokomon a sarki csillag
jégdiadémja fénylik...
Mióta űzöm iparomat?
Öröktől fogva... a végtelenségig.

Tekintetes Hivatal!
íme a vallomásom!
Az életem e rubrikákba zártam.
Lényegében
semmi okosat sem csináltam,
s öröklött roppant kincseim fecséltem,
könnyelműen
dobáltam el a szélben
ezüstjeim: a csillagom, a holdam,
s egy elátkozott fekete erdőn
a süket fáknak daloltam.

ÍGY ÉGTEM, ÉNEKELTEM...

Miért nincs szerelmi lírám?
E kérdéssel pirít rám
valaki, és fejemre olvassa ezt a vádat:
miért nem énekeltem
soha még életemben
a forró gerjedelmet, a vad szerelmi lázat?

Gondolkodóba estem:
mikor dalolni kezdtem,
csecsemő kisfiacskám ringattam két karomban,
szegény és fáradt voltam,
s már altatót daloltam,
mikor más bálba indul, oly zsenge, ifjú korban.

És ő lett a szerelmem,
csak róla énekeltem,
az első gügyögését kottáztam lelkesedve,
mosolyát és sírását,
minden kis mozdulását,
mint hálóval a lepkét, vágytam elfogni versbe.

És naptól napra szebb lett,
egyszer csak járni kezdett,
hát nem csodába illő egy gyerek első lépte?
Szent ámulatba esve
imádtam őt repesve,
és most is, hogy az élet szívemről már letépte.

És jött kis gyönge lányom,
már őt kellett vigyáznom,
és háború viharzott, és forradalmak zúgtak,
szívem felét kiadtam,
födélben, és vigaszban
része legyen itt minden szegénynek, és nyomorultnak.

Ez volt az én szerelmem,
így égtem, énekeltem
akár a máglyatűzben egy ártatlan eretnek,
mert túl a test szerelmén,
múlékony gerjedelmén,
megszállták gyenge lelkem magasságos szerelmek!

Csak éltem és szerettem,
lobogtam önfeledten,
s egészen elfeledtem, hogy nem szerelmi líra,
amit írtam, és sírtam,
egész világgal víttam...
de hát így volt felőlem a csillagokba írva

Fiam


Édesen alszol dajkáló ölemben,
harmatos arcú, drága magzatom,
körülragyog a napnak glóriája
s lágy pihegésed lesem, hallgatom.

Elnézlek hosszan, könnybeborult szemmel
és, ahogy nézlek, megnő a szívem,
érzem, a karom végtelenre tárul
s egész világ a keblemen pihen.

Egész világot táplál az én vérem,
ha kicsiny ajkad mellemre tapad,
lelkemmel egy világot csókolok,
ha téged, fiam, megcsókoltalak.

Hogyha enyhítem a te szenvedésed,
ha könnyeidet fölszáríthatom,
minden szenvedők bánatát enyhítem,
minden szenvedők sebeit gondozom.

Mi bennem örök, az mind benned lángol,
nem élek másként csak teáltalad,
ó, mindent odaadtam a világnak,
amikor, fiam, téged adtalak!

Olyan vagyok e boldog anyasággal,
mint föld, mikor virágok nyílnak rajta,
mikor szívének illatát és mézét
s gyümölcseit az embereknek adja.

KI A LEGSZEBB A VILÁGON?

Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: - Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! -
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt... hol nem volt...
de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: - Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
- Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett

ÍGY ÁLMODOM… ÍGY KÉPZELEM….


Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
művészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtő
művészkeze...
új Édenkertet festene!

Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb
művész keze...
egészen újat festene!
Oly csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem
csak értelem...
így álmodom...így képzelem!

De Földanyánk, miért ne lehetne
rajtad a világ Édenkertje,
van napod, holdad,
levegőd,
varázslatos teremtőerőd...
Minden lehet, ami még nem volt,
fölöttünk a végtelen égbolt
s a Teremtő
művészkeze
békegalambot festene
a táblára, de úgy, hogy többé
ne legyen kéz, mely letörölné...
s békesség lenne mindörökké!

FÁK

Milyen magasra nőnek a fák!
Mégis csak az ember a világ!
Mily magas az ég, a csillagok,
de létük csak mibennünk ragyog!

Fényük szememben tükrözik,
s ha létem tükre eltörik,
elmúlnak ők is énvelem...
vagy mindezt csupán képzelem?

AKVÁRIUM

Ó, nézd, hányféle csodás változat
éli életét itt a víz alatt:
halak, csigák, moszatok
s rengeteg
soha nem látott apró szörnyeteg…
szépek… rémítők…
mint az emberek.

És mit a tenger mélysége érlel,
az a billió alakzat,
fényjel,
színek, formák
végtelensége
hát ők mi célból jöttek létre?
És a parányok, óriások,
molekulák, csillagvilágok,
a tengerek… az emberek…
a fellegek…?
Csak kérdezek…