Valaki mindig elmegy közülünk, 
s magával visz egy darabot a szívünkből. 
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra, 
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. 
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként 
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott 
dallamok születnek. Dallamok, amelyek 
csak nekünk szólnak. 
Nekünk, az itt maradottaknak. 
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, 
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál! 
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden 
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket. 
Valaki elment közülünk. 
Örökül hagyva ránk emlékképeket. 
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt. 
Mert szívünkben és életünkben 
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók, 
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.

Állok a nagy világba, nem tudom mit tegyek, 
Mindenki elengedte két kicsi kezemet. 
Hullnak a könnyeim az út porába, 
Vándorlok tovább keserű magányba. 
Szívem vérzik, de bele senki sem lát, 
Nem kérdi meg senki, mi az, mi bánt? 
Szeretném elmondani bánatom, 
De nincsen senki aki meghallgasson. 

Nincs kinek elmondjam, fáj nagyon.

Ne sírjatok, most elmegyek! 
Fáradt testem nyugodni tér. 
A halál öleléséből már nem kellek, 
Nem küzdöm már az életért. 

Ne sírjatok! Kár a könnyekért. 
Mosolygós szemetek a vigasz, 
Lesz nékem az égben fent majd 
Az örökké simogató tavasz. 

Ne sírjatok! Inkább nevessetek! 
Hisz ezt szerettem bennetek én. 
Elsietek innen, de megbúvok 
A drága, jó szívetek rejtekén. 

Ne sírjatok, kérlek, ne sírjatok! 
Szívem értetek dobogott szüntelen, 
Csókjaitok most is érzem, 
Gyönyörű volt veletek az életem. 

Szépen kérem, ne sírjatok értem, 
Hisz búcsút csak testemtől veszünk, 
Mert megígértük az örök szeretetet, 
S ha nem feledtek, mindig együtt leszünk. 

Ne sírjatok, ne sírjatok, ne sírjatok! 
Nézzetek magatokba... igen, már ott vagyok.

Akik lakoznak csendben valahol, 
Szomorú fűz akire ráhajol, 
Akiknek sírján halvány mécs lobog, 
A gyötrődést azok már rég feledték: 
Mi sírva élünk, ők meg boldogok….

A mennyország kapujában nekem nyújtod majd kezed 

Addig a halandók közt élve a szereteted vezet 

Majd együtt szárnyalunk az öröklét fellegén. 

Szeretlek, s amíg élek, Te bennem tovább élsz!

Van az életben egy- egy pillanat, 

Hogy nem várunk már semmit a világtól, 

Leroskadunk bánat terhe alatt, 

Szívünk mindenkit megátkozva vádol. 

Míg porba hullva megsiratjuk, 

Mi porba döntött - sok keserü álmunk, 

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, 

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.