Tompa Mihály: A liliomok harca

                           Szép fehér liliom! a gondos természet,

Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?

Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,

S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:

Ha bűv illatodtól a méhe és lepke

Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:

Ellened az irigy, féltékeny virágok,

Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének

Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek:

E kevély teremtés egy nemzetség velünk!

Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?

És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!

Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.

E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,

Irigy mivoltukban leginkább akarták:

A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve

Elegyül a gyászos összeesküvésbe.

A sárgákból egyet választván vezérnek:

A fehér liljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, - 

Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:

Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,

Kivonva a sárgák sásalaku kardja.

És igy közelegnek, harctúl égve bátran,

Remegés van csak a kékek táborában:

A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,

Melyet szellő ingat a mezőben távol:

Bája fegyverével hullámzik előre:

Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.

Arcok tiszta fénye és a hold világa:

Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:

És tükörében az éji délibábnak,

Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,

Hószínű zászlócskát tartva a kezében:

Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,

Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!

S hogy okot soha nem adott nemzetsége,

Sem szóval, sem tettel a gyűlölködésre:

De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig

A követ beszédét, - s a csata kezdődik.

Előre nyomul a sárgák zászló-alja

S erősen ví, de a szerencse megcsalja:

Mert aki most kemény rohanással támad:

Nagy ijedtség között fordít gyorsan hátat,

S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,

Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,

Nád és gyékény közül többé ki nem lábal,

S ott marad a vezér egész táborával.

 És a másik csapat, a kékek csapatja,

Magát a győzőnek szívesen megadja:

Kedve ellen vett részt a gyász ütközetben,

S ha el nem csábítják, rábeszélve ketten:

Fehérliljom ellen ő fegyvert nem is von:

Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.

Most megadja magát, sorsával kibékül:

Édes a halál is a kedves kezétül!

S midőn már a győzők lábánál hevernek,

Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:

Ölelő karok közt fogadja melegen,

A bűnt: bocsánat: a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrül,

Mely a fehérekkel megmérkőzni készül:

Tábora a tarka tigris-liljomoknak,

Ki győzni, vagy esni, de futni nem fognak.

Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,

Egymás felé nyomul és egyik sem hátrál:

De im kelet felől hűs szellő támada,

Mely által a fehér liljomok illata

Rá-foly s verődik a tarkák seregére,

Mint egy bűvös árvíz...s a csatának vége!

Az erős illattól mert megrészegülten,

Alélva dőlnek el a harmatos fűben.

És lefegyverezve, foglyaul esének

A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehér liliom, kit a jó természet,

Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:

Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,

- Megirigyelt helyét ismét visszavette.

A méh és a lepe, bűvös illatátul

Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irigyek többé reá a virágok,

S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.

A tarka liliom azóta szolgálja,

Járván tisztelettel s szerényen utána:

A sárgák családja, hova hajdanában

Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban:

De hő kebléhez a szelíd kék liliom

                         Szerelemmel simul csendes esthajnalon.