RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez: Az első A KÉK

Nézd, hogy lesz a zöldből kék az óceán,
szelíd sekélyből haragos mélysötét,
ma indigó égből csattan a villám,
holnap meg kis felhők szántják fel tükrét.
Ugye látod, hogy húz betűt a tinta,
- hófehér papíron türkiz varázslat, -
ám megáll egy percre, mikor egy tiszta
ultramarin szempár fordul utánad.
Magukhoz hívnak a távoli hegyek,
s mintha csak könnyű ködből lennék én is,
úgy úszom a széllel, hozzátok megyek,
olyan közel vagytok, de messze mégis!
Jövőre is kihajt a búzavirág,
s talán felenged a jégkorszak világ

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez. A második a Zöld.

Nézd, ahogy a kék-sárga összeolvad,
és smaragdszínű üvegtóvá kövül;
bár csillogó vize szomjat nem olthat,
ha elmerülsz benne, csend vesz majd körül.
Érezd a mezőt! A tengernyi fűszál
olyan puhán süpped lábaid alatt,
mint Aladdin szőnyege; szinte felszáll,
és minden bánatod odalenn marad.
Repülj csak, míg a halhatatlan földek
zöldben játszó határait meglátod;
ott, hol végtelen erdők üdvözölnek,
lesz az otthonod s igazi világod.
Örök nyugalom fog várni ott terád,
hol mindig érzed a fenyők illatát.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez:Harmadik a FEKETE

Nézd, hogy csukódik le a bársonydoboz,
titkos kulcsra zárul feletted az ég;
fedele lassan közelít arcodhoz,
és a homályból szerelmed int feléd.
Álmodban kísérsz szemeddel hallgatag
a templomba menet boldog vőlegényt,
majd lassú sort, mely ugyanarra ballag
hallgatni fátyolba takart gyászmisét.
Megfordulsz az utcán egy baljós hangra,
és úgy érzed, hogy az ördög kergetett;
majd felnézel az égre s megnyugodva
látod, gyémántok vannak fejed felett.
Egyszer jót, aztán gonoszt vetít eléd,
sosem tudhatod, most mit rejt a sötét.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez: Negyedik a Vörös

Nézd, hogy elfáradt az esti Napkorong,
és már várja az éjjeli nyugalom;
aztán mély álmából kelve szirmot bont
a felhők szélén egy hűvös hajnalon.
Te is elmész egyszer, vakhited megdől;
véred lüktet az eredben s megérted,
az ostoba fegyver ütötte sebből
lassan szivárog a múlandó élet.
Te is elfáradsz, nem tehetsz ellene,
de addig is élvezd a nyári mezőt,
s jusson eszedbe a parázs melege,
mi otthon fogad a kandalló előtt.
Kegyetlen Úr a Mars, a Vörös Halál...
Ám az élet mindig a nyomában jár.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez. Az ötödik a FEHÉR.

Nézd, mennyire szép a kristályfehér
kvarc, mint a jég, oly tiszta, s repedezett
szívén fut a csillogó aranytelér
a hegymélybe és elcsábítja kezed;
levélben bújik szerelmes üzenet,
hol mindig rejtve maradnak a hibák,
nyáron csak menyasszony ruhát lát szemed,
ám néha fagy borul paplanként reád.
Lásd, télen, ha zúg a vad hózivatar
és csak sűrűsödik a hideg utcán,
álldogálsz ott kint, és lassan betakar
a hógyapjúból szőtt puha kardigán.
Kiáltanál, hogy fázol, de hiába:
beleolvadsz e szűzies világba.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez. A hatodik a SÁRGA.

Nézd az arany búzamezőket, puhán
bólogatnak a kalászok a szélben;
sürögnek a pékek Szent István napján,
s olvad a vaj a megszentelt kenyéren.
Nemcsak a nyáré e szín: belecsöppen
teámba fagyos estén az akácméz
és a citrom; elkortyolom, s miközben
múlik a láz beteg foltja, visszanéz
rám az Etna fényképe, sós peremét
nehéz illatú kénvirág szirmai
pettyezik... oly élettelen e vidék!
S mégis, magához vonz benne valami.
Élet és halál... ez mind, ez a sárga;
Látod, ha felnézel a Nap arcára.

RÁCSAI RÓBERT

Szonetteka színekhez. A hetedik a SZÜRKE.

Nézd, hogy beszél hozzád a szürke szempár,
oly beszédes e hallgatás - hang nélkül
szól, de érted szavát, s ha kéred, megvár,
mert érzi szíved, és ezért nem vénül.
Tudd hát: hiába száll felhő mifölénk
viharral zúzva szét hiú reményünk!
Álnok folyó! Hiába zúgsz dúvadként,
tajtékot fújva: átok, fuss előlünk!
Én nem kértem átlagéltet, bár néha
sírva nézem múltam, búsat álmodván,
de érzem, én is szürke lettem: még ha
híres porszemként élek is ezután.
Az őszi pára fátyolként borul rám,
most köd-hűvös könnyel sírdogál ruhám.

RÁCSAI RÓBERT

Szonetteka színekhez. A nyolcadik a NARANCS.

Nézz fel most te is az alkonyi égre,
mikor utolsót lobban a napkorong;
sárga lánggal ég a felhőknek széle,
míg rőt parázsba bújik a horizont.
Zord vihart jósol a narancs színjáték,
bár a tűzfény ma még hevíti arcod,
ám a holnapi szél kergette árnyék
ránt reggelre kelvén marcona kardot.
De felejtsd el, kérlek, most a hideget,
érezd csak, ahogy a láng belülről fűt;
gyere velem, hadd mutassam meg neked
a díszes naplementét, a gyönyörűt.
Gyümölcsöt termett ámuló mosolyod:
amint a Nap ott fent végsőt pislogott.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez. A kilencedik a LILA.

Nézd, az ametiszt mélylila árnyai
megrészegítenek, bár ezt tagadja
ősi neve; tavasz-színben, hajnali
fényben ibolyamezőkön haladva
újra éledsz, kökörcsin nyílik éppen
erdőmélyen - nincs ily ártatlan semmi!
És az orgonaillatú estéken
mész anyák napjára virágot szedni.
Akácfa bódít, és ezernyi bogár
tánca, elszédít a május zsongása...
Jó odakint, de néha elég, s akár
zenét hallgatva is bújhatsz szobádba.
Dőlj csak hátra, mert nem lehetsz egyedül,
Míg Ed-Alleyne Johnsson neked hegedül.

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekhez. A tizedik a TÜRKIZ.

Nézd e követ: az ég sem ennyire kék!
Gyűrű szívében, nyersen vagy csiszoltan,
mindegy, hogy markolat, vagy finom nyakék:
büszkén feszít az arany foglalatban.
Annyira élénk és vidám, hogy látod,
a dísz jut mindenki eszébe, habár
nem pusztán holt kő, s nem csak ott találod,
ahol Nisapur* ősi bányája vár;
mert ha csendben állsz, és nem nézel félre,
a legkékebb kék moccan a bokorban:
gyik fején villan meg szeme fehére,
pillanatra megáll, majd tovasurran.
E színt a szépség szülte a világra,
- nélküle üres Dárius kincstára.