Szegény tata

Akkoriban még jó világ volt, az emberek rágyújtottak az utcán vagy az étteremben, a gyereket szalajtották sörért, ha úgy adódott, és a sarkon csini tündérek várták a jó szerencsét. Nem azt mondom, hogy semmitől se féltünk, de volt bennünk egy kis egészséges lazaság, ami nekem még most is hiányzik – most, hogy egész nap fekszem, és Kati nővér beköti az infúziót.

Tudom én, hogy most jön a kioktatás, mit kellett volna, mit nem kellett volna – meg vannak ezek a szánakozó-féle emberek: Jaj, szegény tata, milyen rossz lehet neki, jaj Istenem, mi lesz, ha meghal a szegény tata? Semmi sem lesz. Évmilliókig megvolt nélkülem a világ, ezentúl is meglesz valahogy. Olvastam egyszer, hányan halnak meg minden percben, és ez még csak a föld, egy kis porszem abban a végtelenségben, ami az univerzum. Mindegyik csillagon lehet élet. Akár emberek is lehetnek köztük. De nehogy már azt képzeljük, hogy sehol nincs más létforma, mint ami itt van a földön! Más szisztéma, más dimenziók – de az én komám mindegyiket szorgalmasan végiglátogatja, és sose tér vissza üres kézzel. Ritkán látni kasza nélkül – néha szándékosan nem viszi magával, vagy eldugja, hogy aztán annál nagyobbat szóljon. Táncra perdül, ha olyan kedve van. Hogy zörögnek azok a sárga csontok! Van is nagy rettegés, hogy kit választ – de előbb-utóbb sor kerül mindenkire. A komám nem kérdezi, mivel rontottuk el az életünket. Annyi biztos, hogy elrontottuk valamivel – a legtöbben már azzal, hogy megszülettünk.

Egyesek megpróbálnak alkudozni. Ilyenkor a komám halálra röhögi magát. Vagy már azt se, mert unalmas ez a sok nyavalygás. Kész a leltár. Már amikor elkezdtétek, akkor is tudtátok, hogy ez lesz a vége. Ne kezdtétek volna el.

Mind azt hiszi, hogy ő lesz a kivétel. Meg azok, akikre rámutat: ez még maradjon. Azt viheted, mert már szívesen beköltöznék a házába. Vezetném az autóját. Mennyi pénzem lenne hirtelen! A komám meg se hallgatja ezeket az ostoba kéréseket. Szép is lenne, ha mindenki helyette akarna dönteni.

Mi aztán igazán jó barátságban vagyunk, de rám se hallgat. Pedig már igazán elvihetne. A kórházban csak örülnek, ha egy ágy felszabadul. A nővér is boldog, ha eggyel kevesebb a katéteres.  Azt mondják, megszokja? Nem hiszem. Én például már elég jól megszoktam a magam szenvedését, de a másokét egyre nehezebben viselem.

Megfordultak már néhányan ebben a kórteremben. Volt, akit egyenesen a mélyhűtőbe vittek. Nekem elhihetik –

Azért mégis örülök, hogy akkor voltam fiatal, amikor nem volt divat az óvatosság. Átsétáltam a kocsiúton, amikor jól esett. Van fék abban a böhöm nagy autóban, majd megáll, ha látja, hogy jövök. Hatéves se voltam, amikor rendszeresen megittam az anyám elől a rumot. Aztán eldugta persze, de én kifigyeltem, hogy a cserépkályhában van a rejtekhelye. Mire eljött a tél, és fűteni kellett, már a huszadik rejtekhelynél tartott. Végül megunta, és ott hagyta a konyhaasztalon. Nesze, te büdös kölök, szopd le magad. Virgíniát szívtam, mint az angol lordok. Bár erősen kétlem, hogy ugyanazt a Virgíniát. Attól még nem kell elhinni, ha rányomtatják egy papírra.

Lányok mindig voltak körülöttem. Tízéves lehettem, amikor egy pisis óvodás lány úgy nézett rám, mintha akarna tőlem valamit. Akkor ez gondolkodóba ejtett. Mit tudhat erről ez a taknyos? Nekem már volt róla fogalmam. Megmozdult, ha akartam, ha nem. Hozzányúltam, ha nem látta senki. Elneveztem kígyónak. A kígyó elég furcsán viselkedett, és nem mindig értettem egyet a kívánságaival. Hanem ez a pisis – ennek még a babáival kellene játszania.

Később egyre többen néztek rám úgy, és szégyelltem volna, ha hiába néznek.

Nem dicsekvésből mondom, mert kétszer is bajba kerültem. Akkoriban még nem volt sem ez, sem az – én például elég sokáig azt hittem, hogy a koton afféle segédeszköz; vénségeknek való, akik anélkül már nem mennek semmire. Igaz, hogy tapasztalatlanok voltak a lányok is. Volt, akinek magam mondtam: Te, ha nem vigyázunk, akkor ebből gyerek is lehet. Csak nézett rám, a nagy, kék szemeivel. Viccelsz? – Dehogy viccelek, miért, te nem tudod? – Mit nem tudok? – Hát, hogy miből lesz a gyerek. – És tényleg nem tudta, csak a szülésről meséltek neki egy keveset, azt meg nem hitte el. Engem sosem lelkesített az ártatlanság, és ezt a lányt is megkérdeztem: Miért csinálod? Jó neked? – Jó, felelte minden meggyőződés nélkül, és nagyon kellett vigyáznom, mert éppen akkor nem akart elengedni, amikor a legjobban kellett volna.

Mindketten alaposan megijedtünk, amikor kiderült, hogy terhes – a legjobban az anyja, mert még azt sem lehetett tudni, hogy kitől – ez a kis ártatlanság magától értetődő természetességgel tette szét a lábait mindenkinek, aki a közelébe került – öreg pasik is voltak köztük, akik már igazán észrevehették volna, hogy valami nem stimmel ennél a lánynál – ők azonban kihasználták, miért ne, ha egyszer ott van, és adja magát? Persze a lány túl későn szólt, vagy azt sem tudta, mikor kellett volna szólnia.

Jó lecke volt ez nekem, hogy ne kezdjek rendes lánnyal, más se hiányzott volna az életemből, mint egy gyerek, amikor még magam is csak tizenhat éves voltam. Inkább a hivatásosok közül választottam barátnőket. Ők aztán tudtak vigyázni magukra, sőt néha rám is vigyáztak. Igazán, ha lehetett valami kifogásom, akkor csak ez az egy: úgy kezeltek, mint egy nagy játékbabát. Ölbe vettek, meg akartak etetni, a számba tömték a mellüket, és még sírtak is. Kicsi, nagyon halk sírások voltak ezek. Vagy az volt a bajuk, hogy már nekik is lehetne ekkora fiuk, vagy az, hogy nekik már sosem lesz gyerekük, mert az a mocskos, szemét férfi nem vállalja be. Én meg nagyon rosszul éreztem magam az ilyen sírások idején, mert nem segíthettem egyiken se.

Érdekes módon, a foglalkozásával egyiknek se volt baja; csinálták, mert nem értettek semmi máshoz, vagy mert nem lehet abbahagyni. A gyerek miatt volt minden bajuk, vagy azért, mert nem lehet, hogy néz ki egy állapotos nő az utcasarkon, vagy mert volt ugyan gyerek, de elvették tőlük, nehogy már ott nőjön fel, a leprások között.

Egy rossz szavam se lehet ezekre a lányokra. Jók voltak hozzám, szerettek, csak néha zavart ez az anyáskodás, mert ugye nem mindig jön össze az ember fejében, hogy az egyik pillanatban anyuci, a következőben nyanyuci – mármint, ha értik, hogy gondolom.

Otthon keveset tudtak a magánügyeimről, de annak se örültek. Főleg az apám nem, aki úgy beszélt a kurvákról, mint egy kiirtani való állatfajtáról. OMG, ha tudná. Persze mindig azok beszélnek a leghangosabban, akik másoktól tudják meg, hogy mi a saját véleményük. Az apám semmit sem tudott róluk, hogy mit, miért, hogyan, csak azt szajkózta, amit az öregasszonyoktól és a papoktól hallott. Az erkölcs azt jelenti, hogy egész életedben ugyanazzal, akkor is, ha már a pokolba kívánod. A szüleim bizonyára oda kívánták egymást; mindennapos volt a tányérdobálás és a verekedés, de a saját fogalmaik szerint rendkívül erkölcsösek voltak. Sötét pillanataikban el is dicsekedtek vele a szomszédoknak, akik már annyi tányérdobálást és verekedést élveztek végig a vékony falakon keresztül, hogy valahogy nem tudtak meghatódni.

Meglátszik, hogy nincs rendben a szexuális élete, mondták ugyanezek a szomszédok, amikor az anyám kihajított az ablakon egy mákdarálót, és kicsibe múlt, hogy nem talált el egy járókelőt – szóval, ezt nem egészen így mondták; nálunk a Csikágóban nem finomkodnak az emberek, az erkölcsről pedig azt gondolják, muszlim divat, mint a csador vagy a vízipipa.

Húsz évig ment ez a szép családi élet, akkor már volt annyi pénzem, hogy azt mondhattam, szép volt, jó volt, köszönöm, hogy imádott, ablakon nem kivágott – mert ugye az elején én is könnyen a mákdaráló sorsára juthattam volna – elköltöztem otthonról, és amilyen az élet, még aznap összejöttem egy rendes lánnyal. Juci olyan volt, mint egy címlaplány, és csak mérsékelten erényes, úgyhogy kívánni sem lehetett volna jobbat. Összebútoroztunk – nekem volt egy vaságyam, neki egy nagy szekrénye, így kezdtük el a közös életünket. Kéz alatt vettünk egy asztalt meg három széket – azért hármat, mert csak annyi volt az ürgének, aki eladta – a negyedik darabokra tört az anyósa alatt, el kellett tüzelni.

Úgy értem, a széket.

Akkor még nem gondoltam arra, hogy prófétai ujjmutatást lássak a hármas számban, pedig már akkor hárman voltunk, és Juci meg is vallotta két hét múlva, fülig vörösen.

Örülsz?

Örült a fene, de ezt most hogy mondjam meg neki?

És hát, szóval, izé, ha már így van, legyek olyan szíves, és vegyem el feleségül.

Ránéztem, és az arcomra lehetett írva a döbbenet, mert Juci sírni kezdett.

Nem tudom, miért van ez, de nekem mindig sikerült megríkatnom a nőket.

Hogy lehet ezt megmagyarázni? Jucikám, szívem, tudod, hogy szeretlek, meg minden, de ugye azt is tudod, hogy belőlem sosem lesz hűséges férj meg mintaapa? – Tudom, felelte Juci. – Tudod, hogy most is van pár barátnőm, akikkel nem szakítanék szívesen. – Tudom. – De ha szakítanék is, nem ér az semmit, mert én nagyon könnyen ismerkedem. – Tudom. – Aztán nem elég, hogy csapodár vagyok, van még egy csomó rossz szokásom. – Tudom. – És mégis azt akarod, hogy vegyelek el feleségül?

Azt akarta. Ő, vagy a harmadik, akinek a széket vettük.

Így hát összeházasodtunk, és én csak annyit kötöttem ki, hogy ne legyen nagy cirkusz – fogunk az utcán két tanút, és a többi megvan öt perc alatt. Juci egy kicsit sajnálta, hogy se földig érő ruha, se fátyol, de akkoriban még nem volt divat az esküvő nagy pocakkal, szűznek maszkírozva. Egy idő után szóltunk otthon, ja, igaz is, túl vagyunk rajta. Volt nagy morgás meg kotkodácsolás, de ezen már nem lehetett segíteni, és különben is, jött a gyerek. A házasságtól semmi sem változott meg az életünkben. Dolgoztam, meglátogattam a barátnőimet – miféle barátnőket? No hát a ledér hölgyeket, ahogy Juci nevezte őket. Ledér hölgyek? Keményen dolgozó lányok. Eladják magukat? Igen. Mindannyian eladjuk magunkat. A gépíró kisasszony az ujjacskáit, a tudós a koponyáját. Kinek mi van. A fene egye meg ezt a piszkos, képmutató társadalmat, miért tesz különbséget?

Abban a régi jó világban a lányok kinn sétálgattak a placcon, szépen, kifestve és mosolyogva, és a rendőr csak azt figyelte, hol van verekedés. Mert azt nem bírták, sőt meg se várták, hogy beverjenek egy-két fejet, máris ott termettek a rabomobillal. Úgynevezett erkölcsrendészeti razzia ritkán volt. Néhány lányt bevittek a Mosonyi utcába, aztán megint kiengedték őket. Nem is volt soha hivatali visszaélés vagy vesztegetési kísérlet, a cicák és a zsaruk békésen megfértek egymással.

Nem emlékszem, hogy több baj lett volna ebben a nagy szabadságban, mint manapság, vagy még annyi se.

A lakásunk ablakából éppen oda láttam, ahol a lányok sétáltak. Azért választottam ezt a lakást. Elég volt kinézni, egy kicsit kihajolni, és máris tudtam, hogy mi újság a placcon. Adri szemérmetlenül rövid szoknyában, éppen egy gyanús külsejű úrral tárgyal. Ebből sem lesz üzlet! Vagy ki tudja. Ebben a szakmában mindenki gyanús. A „doktornő,” mert ilyen is van a placcon, tényleg fogorvos, és csak azért jár ide, mert nem bír a vérével – a pénzt elkéri ő is, hogyne, megtépnék a lányok, ha megpróbálja letörni az árakat – feltűnően riszálja, mondjuk, van is mit, de úgy látszik, ma este nincs szerencséje. De talán az a digóképű! Nem, a Cilikét szeretné levadászni. Hibátlan ízlése van, az egész placcon a Cilike a legszebb, a legfiatalabb, olyan, mint egy hamvas őszibarack. Rózsi és Hajni fagylaltot nyalogatnak, látszólag ügyet sem vetve a nyüzsgő tömegre. Két menetet már megcsináltak, ilyenkor jár egy kis pihenés. De ki az a csini fekete? Csak nem egy új lány a placcon? Mert sokan direkt azért jönnek, vidéken nem lehet ilyen nyíltan. Nem mindegyik férfi engedheti meg magának, hogy leszólítsa az ismert lányokat. Például a párttitkár – vagy az éppen nem jó példa. Sajnos, a csini feketének családja is van, egy nagydarab, kopasz fazon, aki csak a férj lehet – a tisztelt mama, aki kézen fogva vezeti az unokáit – kár, igazán kár, elkelt volna a csini fekete a placcon.

Ha úgy adódott, hogy a lányok nagyon ráértek, lementem, hogy megvigasztaljam őket. Juci a konyhában szöszölt, és föl sem emelte a fejét. Hihetetlen, hogy az asszonyok mennyit tudnak szöszölni a konyhában. Ha már végképp nincs semmi dolguk, akkor csipkét vágnak ki szép, fehér papírból, és teleragasztgatják velük a polcok szélét. Nekik tetszik, én meg nem szólok bele. A befőttes üvegekre címkéket aggatnak, ráírják gyöngybetűkkel, akkurátusan: alma, cseresznye – hátha valaki nem tudja megkülönböztetni őket.

Juci elvolt a konyhában, én meg sem éreztem lelkifurdalást. Miért is éreztem volna? Megmondtam előre, hogy ez lesz, nem fogok kibújni a bőrömből csak azért, mert kényszerházasságot kötöttem, teljesen szabad elhatározásból. Ahogy azt mondani szokás, adtam egyet a társadalomnak. Kicsivel tovább maradtam el, mint terveztem, de Hajnika a rendesnél is több vigasztalásra szorult. No igen, szobára mentem – előfordul az ilyesmi Hajni életében, naponta többször is, de az más, azokkal munka, velem szerelem. Összeszereltük, aztán Hajni elsírta minden búját-baját – beszerzett egy palit állandóra, aki eleinte nagyon megértő volt, és fűt-fát ígért, Hajni meg elhitte a fűt is, a fát is. Ez a baj ezekkel a lányokkal. annyira férjhez akarnak menni, hogy elvesztik a fejüket.

Mondom, elég későn értem haza, és már az ajtónyitáskor hallottam, hogy Juci nincs egyedül. Nyolc hónapos terhes, aztán mégis.

Én is elvesztettem a fejemet.

Sose gondoltam volna, hogy féltékeny leszek. Nem voltam én szerelmes. Szerettem Jucit, persze hogy szerettem, de nem jobban, mint a többieket.

Van egy ilyen színdarab, elfelejtettem, hogy ki írta, talán egy francia. Rengeteg szereplője van, össze-vissza beszélnek, nem mindig lehet megérteni, hogy miről. Lényeg, hogy a főszereplőnek, aki nem mellesleg néger, bemesélik, hogy a felesége megcsalta. Ez nem igaz, de a néger teljesen beveszi, és a végén megfojtja az asszonyt. Szóval, egy rasszista színdarab, mert a nézőnek az jön le, hogy efféle gaztettre csak egy néger képes.

Hát nem. Nekem igazán sok hibám van, de néger az nem vagyok.

Hogy miért mesélem ezt a színdarabot? Mert én pontosan azt csináltam, amit ez a feka. Valami borfajta a neve. Megvan: Otelló!

Igen, mondom, hogy elvesztettem a fejemet. Megfojtottam a Jucit.

Mi az, hogy a pali? A pali akkor már nem volt ott. Lassan, komótosan felöltözött, és lelépett. Ezért nem védekezhettem azzal, hogy hirtelen felindulásból történt. Az ember nem indul fel hirtelen, miután végignézte, hogy a feleségének a szeretője felöltözik, és eltűnik a pesti éjszakában.

És? És?

Kaptam egy húszast, le is ültem Sataratán.

De ez már nagyon régen volt, nem is kellett volna elmondani. Annyi minden történt a kiszabadulásom óta. Most már megbocsátottam magamnak. Nem vagyok én gyilkos. Szerencsétlen véletlen volt. Ha akkor, azon az estén nem megyek el hazulról – ha egy kicsit előbb jövök haza – ha egyáltalán nem jövök haza, hanem ott maradok Hajninál – pedig mennyire akarta, még könyörgött is, hogy csak most az egyszer, úgy szeretné, ha velem ébredhetne – végiggondoltam én ezt. Volt elég időm Sataratán. Szerencsétlen véletlen volt, tiszta sor.

Jucinak még mindig nem tudok megbocsátani. Miért tette ezt velem?

Amikor ott volt a hasában a gyerek.

Azért mégis azt mondom, hogy az volt az igazán jó világ, az én fiatal korom. Ott parkolhattam volna az autómmal, ahol akarok, és egy centet sem kellett volna fizetnem. Ezt most nem azért mondom, mert sosem volt kocsim, de megtehettem volna. És akkor még megvolt a Fehér Ökör. Még csak az hiányzott volna, hogy bemegyek a Fehér Ökörbe, és nem szívhatom el a Virgíniámat. Ott vágtam át a Baross téren, ahol nekem tetszett, és ma már ezt se tehetem meg, mert ott van az a hatalmas gödör.

A melóhelyen rummal kezdtük a napot, ma már azt se lehetne. A kórházban se adnak. Pedig már nem is ragaszkodnék a rumhoz. Meginnék mindent, ami pia. Olimpia, Etiópia, terápia, szépia.

Kati nővér az utolsó nő az életemben. Meg a Bettike, Zsuzsi, Erika, Andrea – hát igen, most is vannak elég sokan. És van ez az édes-egy komám, akire hiába várok, nem akar elvinni magával. Kaszával vagy Kasza nélkül, eljöhetne már, Táncolnék vele egyet. Aztán, ha igaz az, hogy nagy találkozások vannak odaát, megkérdezném a Jucit:

Miért tetted ezt velem?