Hogyan ismerjük fel a lélektársunkat?

Amikor az enyémmel először találkoztam, nem tudtam , hogy ő
az minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál
többször gondoltam, milyen fantasztikus ember!
És ez a lényeg! Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk,
akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de
egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és bizalmunk erősödik
a megpróbáltatások során. Csak mellette jöttem rá, milyen
mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra.
Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem,
csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt
gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem
találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is
megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy
meghittséget és örömet keressünk, amikor egy langyos kapcsolat
és viszonylagos elégedettség a legtöbb amit elérhetünk?
A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl;
csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság
sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden,
ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva,
és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem
hozott össze minket a sors.
Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar,
de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne
előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondolom,
jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz,
meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető
lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal.
Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek;
az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban
érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat,
és valóban teljesen önmagunk lehetünk.
A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít,
bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját
kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb
törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként
együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az
igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.

Richard Bach

forrás: internet