Remény

voltam már őszi, hulló falevél
búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak
a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken
és földre lapulva vártam, míg az enyészet
szabaddá tette fogoly lelkemet

voltam már tavaszi, nyíló virág szirma
és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva
az érkező Napot
színeimmel lepkét és bogarat hívogattam
vagy lányok kezében boldogan ragyogtam

voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon
kisgyermek lesett rajtam át
és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben
tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek
és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért
szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért

voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon
magamba zártam a Napot
és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig
míg a forróság elégetett
és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak
és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak

voltam már minden a világon
mit teremtett az önvaló képzelet
voltam kérés, válasz és üzenet
vallomás és búcsú
álom és ébredés
csorgó vér és heves lüktetés
zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon

voltam valóság bár azt hittem álmodom
voltam nevetés és sikoly
voltam könnye örömnek, bánatnak
voltam társa egyedül a magánynak

voltam már minden
és nem maradt belőlem semmi
most azt sem tudom merre kell menni
nem tudom mi hív és mit kell tenni
hisz kit érdekel?
mit számít mi voltam?
engem is csak az érdekel
mi lehetek még

reménykedek...
talán egyszer... még Ember is lehetek...

Komáromi János

Minden emberi bölcsesség összegezhető két szóban: várakozás és remény.
Alexandre Dumas

"Nem bízunk önmagunkban, nem merünk saját érdekünkben bátran, előre lépni. Sok esetben, egy helyben toporgunk. Mindig várunk valakire, valamire. Csodát remélünk... Pedig az élet az, ami maga, a csoda."

( Lénárt Anna)

A jó, a szép, és a remény mindenben benne van, benne él. A felkelő nap sugarában, a kimondott szó erejében, egy édes kacagásban, akár egyetlen pillanatban.

Kulik Andrea

“Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.”

(Tom Bodett)

“Az a támasz, amelyet az ember az életben a leggyakrabban használ, a remény.”

(Veltman)

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”

Örkény István

“Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.
A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet.Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg.”
(Márai Sándor: Füves könyv - A változásról és a reménységről)

Hadd legyek...

...édes könny, szemlátomás, csodás varázs,
Hanyatló én, ki messze tőled mégis oly közel,
Szemedben gyúló fény, szívemhez ér.
S te csodás és való, életem szép reménye,
Engedd, hogy álmodjam arcod,
Lelkeddel vívott égi harcot,
Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást,
Szívemben álmatag tompa bírást.
Engedd, hogy életed és csended legyek,
Hallgatag mély türelem, ki ért,
Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik,
Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik,
Én legyek a vigasz s te a minden,
Élet, elfelejtett reményeinkben.

Remény

Mi a remény?... förtelmes kéjleány,
Ki minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

Petőfi Sándor

Szivárvány


Egy nyári délutánon, a rekkenő hőségben,
eleredt az eső apró kis cseppekben.
A nap még szikrázott, akár fényes márvány,
s feltűnt az égen a gyönyörű szivárvány.

Hét színe ragyogott, mint hét tavaszi virág,
mely egy mezőben nyílik, mégis külön világ.
Átívelt a kéklő égen, mint híd a folyó felett,
hullámzott a levegő tőle, szinte beleremegett.

A látóhatár mentén felhők gyülekeztek,
elmosni a látomást, mely olyannyira tetszett.
Néztem a szivárványt, míg még ott ragyogott,
elindultam felé, hiszen úgy hívogatott.

Szerettem volna végre átsétálni alatta,
ahogy azt a régi dal egykor nekem mondta.
Haladtam feléje, de mind távolodott,
s lassan a hét szín a légben feloldódott.

Egyszer talán sikerül, s átmegyek alatta,
álmaimat egytől egyig átviszem majd rajta.

Sárhelyi Erika