Pitzl és a mókusok

Tirol eldugott völgyeiben még a múlt század elején is úgy tudták, hogy majdnem minden tanyán él egy pitzl. A pitzl az a nem létező házi szellem, akinek a teste akkora csak, mint egy ötéves gyereké, az arcáról és a szakálláról vénembernek látszik, és akkor boldog, ha mindenkit felbosszanthat. Azt gondolnánk, hogy a háziak szívesen megszabadultak volna a pitzlüktől, ám ez nem így volt. Igaz, hogy a pitzl szemtelen és sok kárt okoz, de odavonzza a jó szerencsét. A szerencse pedig nem elhanyagolható, különösen ott, ahol a föld sovány, és a legelőkön csak a kecske él meg.

Valami sok esze nincs a pitzlnek, ezért aztán nem is talál ki mást, mint gyerekes csínytevéseket, Felborítja a tejes vödröt, szétcincálja a halomba rakott tűzifát, ellopja a kását és beleönti a coca vályújába – egyik sem igazán szívmelengető cselekedet. Azért mégis jó, ha van egy pitzl a háznál, és irigykednek is rendesen azok, akiknek a nagy elosztásnál nem jutott.

Természetesen mindenütt akad egy messziről jött, vagy az átlagosnál bizalmatlanabb legény, aki úgy van vele, hogy neki aztán mesélhetnek az öregasszonyok, nem olyan ember ő, aki egyesével megszámolja a diót, vagy elveszi a mogyorót a vörös bundás mókusoktól. Elég sokat csuklottak ezek a mókusok, mert hozzájuk küldték azokat, akiket a hátuk közepére se kívántak, meg elhangzottak olyanok is, hogy a mókus rágja le a szakálladat. Nem mintha siettek volna szót fogadni, de hát nem bízhattak mindent a pitzlre, megvolt annak a maga gondja és baja. Azt állították ezek a hitetlenek, hogy a gazdasszony volt ügyetlen, vagy a gyerekek szórakoztak – köztudomású, hogy addig rázzák a pofonfát, amíg meg nem kapják mindazt, amit nem akarnak.

Nagyobb tanyákon a béresek ugratják egymást – nem is tehetnek egyebet, hiszen nincs ugratni való lovuk.

Mattel a komolyabb legények közül való volt, a többiek szerint egyszerűen csak lusta. Ő aztán sosem kelt volna föl egy hideg téli éjszakán, hogy eltorlaszolja kívülről az ajtót – pedig micsoda pompás mulatság, amikor a gazda hajnalban, nagy nyögések közepette, kimászik az ablakon, és közben úgy szentségel, hogy a gyóntatóatya meg sem érti, amikor elismételteti, Eszébe sem jut olyan gonoszság, hogy a lisztes ládába beengedje a macskát – vagy mit is beszélek, ebben az esetben sem a másik béreslegény a ludas, hanem a pitzl.

Elhatározták egypáran, hogy megtréfálják ezt a Mattelt. Egy testhez álló faágra vastag kabátot adtak, sapkát húztak a fejébe, szakállat varázsoltak kócpamacsból. Az volt a szép terv, hogy az egyikük elrejtőzik az istállóban, aztán amikor a Mattel ott végzi a dolgát (mindenki értse, ahogy érti), odadugja az orra elé, majd el is rántja hirtelen. Quod erat demonstrandum. No Mattel, van-e házi szellem, vagy nincsen?

A terv nagyon szép volt, de senki sem kalkulálhat e előre minden apróságot. A dolog elvégzése megvolt, a dugás és az elrántás is, de ebben a szent pillanatban hangos nevetés hallatszott a szénapadlás felől. A nemjóját, töprengett a csínytevő, ki az, aki elrontja a mulatságunkat? Még jobban bekucorodott a sarokba, hogy mentse a menthetőt, Hátha megijedt ez a Mattel, és a világból is kiszalad.

Mattel azonban nem ijedt meg, hanem így gondolkodott: A látszatja itt van alul, de a szava föntről hangzik. Én bizony fölmászom ezen a tyúklétrán, és a szeme közé nézek.

A fölmászásban nem is volt hiba, de odafönt olyan sötét volt, mint a zsákban. Mattel kérdezgette ugyan, hogy ki van ott, meg minek bujkál a padláson késő este, de választ nem kapott. Jól van, majd megbánod! Lemászott, nagy ügyesen elvette a feljáró szájától a létrát, és lefektette a földre. Most már csak az istállóajtó kallantyúját kellett kívülről ráfordítani. Ha a pitzl az, úgyis kijön onnan, ha meg nem, legyen az ő baja.

Mattel éppen arra ért vissza a házba, hogy a gazda a fiát, a gazdasszony meg a Fáni nevű szolgálólányt kereste erősen. Ahogy mondani szokták, Mattelben megállt az ütő. Azt képzelte, már nem kevés ideje, hogy gyengéd szálak fűzik ehhez a Fánikához, aki kicsi is volt, helyes is volt, szőke és piros. Mattel némely jelekből arra következtetett, hogy ő sem egészen közömbös Fánikának. Hiszen tagadhatatlan, hogy egyes jeleket félre lehet érteni, egy-egy kacsintást vagy mosolyt, amikor a leányzó kibontakozik az ölelésből, lesimogatja a szoknyáját, begombolja a begombolni valókat, és akkor mosolyog vagy kacsint? Az egész életet le lehetne élni ezzel a Fánikával, vagy legalább a felét, mert az egész mégis csak sok lenne.

Letöröm a derekát, ha előkerül, fogadkozott a gazda.

Sejthetett valamit a fiú, mert nem került elő. Végül úgy tették el magukat másnapra, hogy se Fáni, se Hansi.

Kissé kényelmetlen meg hideg is lesz nekik a szénapadláson, gondolta Mattel, de szabadítsák ki őket a mókusok. Minek hiteget engem, ha a gazda fiára ácsingózik?

Reggel úgy intézte, hogy ne ő legyen az első az istálló ajtajában. Csodálkoztak is a többiek, hogy az ajtó zárva van – aztán még jobban ámuldoztak, amikor Hansi leszólt a szénapadlásról, hogy tegyék már a helyére azt a létrát – Fáni képe se volt olyan piros, mint a vacogva átvirrasztott éjszaka előtt.

Ez csak a pitz lehetett, mondták a béreslegények, és Mattel nem tiltakozott. Ki más lenne képes efféle csínytevésre, mint a házi szellem?

Aki meg is hozta a jó szerencsét, mert a gazdasszony elzavarta a szolgálólányt, Mattel pedig eldöntötte, hogy inkább agglegény marad.

Vessétek a mókusok elé, ha valaha is megbocsát a Fánikának.