Oscar Wilde: A rózsa és a csalogány (részlet)

A mesének az itt következő részlete elmondja, hogyan áldozza fel magát egy csalogány, hogy szíve vére révén egy rózsabokor kivirulhasson.

»Amikor pedig a Hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, dermedt Hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, s a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe, és a szíve vére egyre apadozott... És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál... Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt... És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogyan a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát.

De a tövis még nem hatolt be a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és szegény madarat gyötrelmes kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája...

–Nézd, nézd – kiáltott a fa –, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert már holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.«