|
|
| |
|
Móra Ferenc: Öreg ember, öreg fa
Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem
tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán
sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes
madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal
megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.
Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a
császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én
fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én
olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én
ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és
hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.
Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon
nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók
gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott
valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha
nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a
bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a
csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én
akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába
vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott
a szabadságharc után, mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a
legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi,
mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és
gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva.
Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó
időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett.
Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak
eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle
régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket
Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket.
Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és
szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után
fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is
sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem
mosolyodik nagyapó.
- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni
ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az
egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki
kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S
a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a
nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az
édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is
mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.
- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor
vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos
kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.
- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy
unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem
is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.
- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel
termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem
haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére
ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg
diófát. |
|
Kommentáld!