Mennyből az angyal

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal
Márai Sándor

 



  Hősök voltak

(Az 1956-os forradalom hőseinek emlékére)

Hősök voltak nagyapáink,
büszkék vagyunk rájuk okkal:
kilencszázötvenhat őszén
szembeszálltak a zsarnokokkal.

Elegük volt a nyomorból,
félelemből, börtönökből.
Szabadságra, fényre vágytak,
ki a sötétségből, ködből.
Egybeforrt az egész ország,
mind akit kifosztott, megvert
a gyűlölt rend; bátor szívvel,
kemény kézzel fogva fegyvert.

Együtt menetelt a sorban
munkás, paraszt, tanár, diák,
orvos, mérnök s mennyien még!
Csodálta őket a világ.

Aki bűnös meglakoljon,
a népnyúzó vörös basák!
Hagyja el végre hazánkat
az idegen katonaság!

Forradalom, szabadságharc,
ugyanúgy, mint akkor régen,
a lánglelkű Petőfi és
Kossuth apánk idejében.

De mint akkor vad kozákok,
most csikorgó ádáz tankok
törnek ránk, nyomukban hullák,
vér, romok és friss sírhantok

“Győztünk volna – emlékeznek –
összefogva, ahogy kezdtük,
de a világ, ha ámult is,
tétlenül nézte a vesztünk.”.

Forró, lázas napok után
újra csönd lett magyar földön,
még több idegen had, bosszú,
bűnhődés, bitófák, börtön.

Több, mint félszáz éve ennek.
Újra szabad Magyarország,
szabad akarata szerint
maga intézi a sorsát.

Úgy, mint akkor ötvenhatban,
de jó volna újra együtt! –
Hősök voltak nagyapáink,
ezt soha ne feledjük!
Udud István

Mementó

(Az 1956-os forradalom túlélő felkelőinek; Tóth Imre tanárnak)

Százszor is halni úgy lehet,
ha senki nem vet gyors szelet,
ha élve félnek oly’ sokan,
s nem szülnek vihart a tengerek.

Pusztul a hang, munka vész,
családfák ága roppanó,
és hordalékot nyögve visz
a sóhajoktól dús folyó.

Élőként halni úgy lehet
– bár Isten kertje nem sivár -,
ha lakhelyed csak képzeled,
sötétlik rád varjútáj.

Árnyék a kétség, így követ,
nagybeteg kedvre nincs vigasz,
tört szárnnyal nem vonz távol-ég,
a hazugság meg állig az.

Korbácsolt hit sír golgotát,
és vádakkal ver csönd, a szó,
megpróbálsz tiszta lenni még,
mint vetésen a szolga hó.

Idő homokján Múlt pereg,
ocsú és búza őrletik,
és béklyós farkashadsereg
vonyítja szét a könnyeit.

A csonka élet tükre tört,
legyekké lettek túl sokan,
de egyszer talán fény derül:
sok törvény súlya súlytalan.

Feloldoz földi, új bíró,
s a volt ítélet nem pirul!
De Justitia részegen
mért döntött volna józanul?
Balogh József



1989. október 23.

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón he1yetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.