PÁL FERI ATYA A MEGBOCSÁTÁSRÓL

Az alkalmazkodás fontos része lehet a megbocsátás is. Nem csak a párkapcsolatban, hanem az élet sok területén. Mindenkinek meg tudunk, meg lehet és meg kell bocsátanunk?

Maga a megbocsátás mindig tartalmaz egy tudatos döntést, hogy jóakarattal tekintek egy másik emberre, akin jogos felháborodásomban éppenséggel akár bosszút is állhatnék. Mégis tudatosan lemondok a bosszú utáni igényemről, bár a fájdalmam, károm, sértettségem reális. Ez egy tudatos döntés kérdése, ugyanakkor érzelmi munkát igénylő folyamat. Ezt azonban meg kellene különböztetnünk a meggyógyulástól. Lehet, hogy valakinek megbocsátottam, de még mindig nagyon fáj a tette. Az is lehet, hogy egy életen keresztül fog fájni. Ne várjuk tehát magunktól azt, hogy csak azért, mert megbocsátottunk, rögtön meg is gyógyulunk, és rögtön jól is leszünk. Mindkét érzést érdemes ezen felül megkülönböztetnünk a kibéküléstől. Jogunk van nem megbocsátani és nem kibékülni is. Mondhatjuk azt, hogy nem látjuk, hogy a másik felfogná, mit tett velünk, nem látjuk, hogy felelősen viselné az ellenünk elkövetett tett következményének terhét. Mondhatjuk azt, hogy emiatt kénytelenek vagyunk magunkat megvédeni a másiktól, távolságot tartani és ezáltal elejét venni az újbóli megsebzésnek. A megbocsátás nem jelentheti azt, hogy annak nincsen semmilyen következménye a tettesre nézve. Ilyen következmény például az, hogy ő a másikban okozott fájdalom terhét akár éveken keresztül elviseli. Nem számon kér, hanem fokozottan megbízható, odafigyelő, hűséges és kiszámítható lesz éppen azért, hogy visszaépüljön a bizalom. A kibéküléshez tehát két ember kell. A megbocsátáshoz azonban csak egy. A megbocsátás az áldozat szabad tette. Az mégis egészen biztos, hogy ha elégedett emberi életet akarok élni, akkor a megbocsátás útjára érdemes lépnem, még akkor is, ha úgy döntök, nem szeretnék többé kapcsolatban lenni a másikkal. Éppen ezért nagyon felszabadító, hogy a megbocsátás egyemberes feladat.

Ha magunknak kell megbocsátanunk, nem dönthetünk úgy, hogy megszakítjuk a kapcsolatot. Haragudni viszont gyakran magunkra van a legnagyobb okunk.

Ez nagyon nagy feladat. Bizonyos értelemben előfordulhat, hogy nem állunk szóba magunkkal, megszüntetjük magunkkal a szeretetkapcsolatot. Ennek következménye a meghasonulás, hiszen van egy olyan részünk, mellyel semmilyen közösséget nem vállalunk. Az önmagamnak való megbocsátás kulcsa a saját magammal szembeni együttérzés. Ehhez el kellene fogadnunk és be kellene látnunk, hogy az erős, kimunkált és tehetséges részeink mellett bizony vannak nagyon gyönge részeink is. Ezért amikor valaki az önismeretében elmélyül és beismeri, hogy a saját magáról alkotott képhez természetesen hozzátartoznak gyöngeségek és gyarlóságok, akkor lehetővé teszi, hogy ezekkel a részeivel is együtt érző legyen. Ne fölmentse magát, hanem képes legyen megbocsátani magának – a kettő nem ugyanaz. Ha valaki nem kapta meg gyerekkorában a feltétel nélküli szeretetet, akkor ezt a megbocsátást elérni sokkal nehezebb, hiszen megtanulta, hogy van olyan része, mely szerethető, ugyanakkor olyan része is van, melyet képtelenség szeretni. Ilyenkor gyógyulásra is szükség van a személyiségfejlődésben.