Most olyan napok jönnek, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek itt közöttünk, de akiknek az emléke még ma is szívünkben él. Csak a testük nincs velünk, de csukott szemünk mögött felvillan szelíd mosolyuk, és még itt lebeg körülöttünk néhány itt hagyott szavuk. Hiányuk csendje még ma is gyakran szívünkbe dobban, és az elmúló évek sem képesek arra, hogy elhalványítsák a lelkünkbe ívódott képüket. Emlékünk csillaga majd akkor is bennünk ragyog, ha porba hullnak mind az égi csillagok...



Október vége

Lassan bizony októbernek vége,és az évszak halad tél felé.
Még hörpintünk a bágyadt napsütébe.s minden korty a szomjas emberé.
Látod ma már ajándék a napfény,a melengető langyos levegő.
Hol szélcsend ül rá fáradt vállaimra,s már feldíszítve vár a temető.
Kimegyek a halottak napjára,mécsest, gyertyát, virágot viszek.
Megtisztelni, akik eltávoztak,mert él a lelkük, én ebben hiszek!

Gyertyafények pislognak az éjben,mint égnek tükre, sírkertünk olyan.
Csillagként világít sok fény lenn,az égi otthon, s földi egyben van.
Emlékezem, míg a mécsest nézem,élőn táncol most a kicsi láng.
Bár eltávoztak rokonaim régen,az emlékük bennem él tovább!
Tovább él a lelkük fenn a mennyben,ahonnan a sorsunk figyelik.
Talán ők lesznek a jövő nemzedéke,sok közülük újra születik...

A fáradt test megpihen a földben hús a földhöz, csont a kőhöz tart.
Visszaadjuk maradványunk rögnek,testünket, mely kiállt sok vihart.
Ősz virága, elmúlás virága,díszíti a kedves hantokat.
Anyaföldünk e fájó szegletjén,feltámasztunk régi arcokat.
Még egy napra ismét köztünk élnek,úgy feléled az emlékezet.
Szinte érzem, sok elhunyt családtag,mellettem áll, ím megérkezett...

És e napon megnyílnak a kapuk az idők síkján visszaléphetünk.
Úgy éreztük, elfeledtük őket,de rájövünk, örökké szeretünk!
Örökké szeretünk, sorsnak vándorai,nem halunk meg, mert az élet él.
Csak fáradt tetsünk, földnek ajándéka,egyedül az, ami elalél...!

Borongós, bús ősz öleli, a levelüket vesztő fákat,
Az elmúlás krizantén-illata simogatja a fejfákat.
Lehullott levelek tompítják lépteink zaját,
Hogy ne zavarjuk az örökálmuk alvók végső álmát.
Ma gyertyát gyújtunk értük.
Nekik szórja fényét a gyertyaláng.
Ezer színnel köszönti őket, megannyi bús illatú virág.
Imát mondunk, vagy beszélünk hozzájuk,
Pedig nem is hallanak talán,
S az emlékezés fájó könnye csordul végig sokunk arcán.
Olyan szép ilyenkor a temető,
Ahogy ragyognak benne az arany gyertyalángok,
Mint a halottak lelkéből születő aprócska lángvirágok.
Állunk sírjaiknál és hangtalanul, a szívünkkel üzenjük,
Lelkünkben még most is élnek, emléküket nem feledjük.
LadyMoon

Halottak napján

Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk őket,
tőlünk korán elmenőket.
Láttuk őket, zörgő csonttal,
nyűtt ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:
- Imádkozni de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó őszben,
reszketünk a temetőkben.
Juhász Magda

Halottak napján

A temető,virágos erdő,
Ma mécsvilág a napsugár,
Zarándokol sok ember,
Mert bő termést gyűjtött a halál.

Áldoz halottainál,
Sok özvegy,árva,bús kesergő,
S bánaton enyhülést kínál
A sóhaj,mely a szívből feljő.

Halottat idéz,s újra él,
Ki utolsónak ment,s az első,
Kit rég takar a szemfedél.
Megtépázott fákról a szél

Zörgő levéllel földet ellep,
De viszontlátásban remél,
Minden lélek a sírok mellett.
Gát István