A gyöngy születése

Egyszer összegyülekeztek a nagy vizek mélyének lakói, mert igen fájlalták, hogy birodalmukban örökös sötétség uralkodik, hogy a Nap fénye és világossága nem jut el hozzájuk. Elhatározták, hogy követeket küldenek maguk közül a felszínre, és majd azok lehozzák számukra a világosságot.

Elôször a halakra esett a választás, mivel ôk a leggyorsabbak. Fel is úsztak a víz színére, s ahogy ezüstös testükkel kiugráltak a víz fölé, pikkelyeik szivárványosan csillámlottak. Jól megforgatták magukat a napsugárban, s mivel úgy találták, hogy majdnem olyan fényesen tündökölnek, mint a Nap, boldogan visszafordultak. Azt hitték, hogy lent a tenger mélyén ugyanúgy fognak csillogni, mint a víz felett. Lett is nagy szomorúság, mikor visszaértek, mert bizony semmi sem maradt meg a szivárványos ragyogásukból. Útnak indultak hát a rákok, hogy szerencsét próbáljanak. Ha nem is voltak olyan gyorsak, mint a halak, fortélyos eszükrôl annál inkább ismerte ôket mindenki. Ahogy a sekély vízbe értek és ott úszkáltak, észrevették, hogy a parti fövényben fénykristályok szikráznak és villódznak. -- A halak elveszítették ragyogásukat, mire visszaértek a tenger mélyére, de ha mi ezeket a fénykristályokat magunkkal visszük, ezek bizonyosan világítani fognak a mélyben is -- mondták a rákok, és ollójukkal alaposan belemarkoltak a tengerpart homokjába. De hogy, hogy nem, akárhogy is vigyáztak, a csillogó fénykristályokból semmi sem volt az ollójukban, mire visszaértek. Így hát nekik sem sikerült fényt hozni a vizek mélyére. Ettôl aztán mindenkinek úgy elment a bátorsága, hogy se a leggyorsabbaknak, se a legeszesebbeknek nem sikerült, hogy több vállalkozó már nem is akadt. Nem volt mit tenni, bele kellett törôdniük, hogy a tengerek mélye a sötétség birodalma marad. De a vágy a fény után mindannyiukban öröklôdött nemzedékrôl nemzedékre. Egy szép napon született egy fodros szélű kis kagyló. Ott élt és növekedett társaival együtt a tenger mélyén. Addig-addig hallgatta a régiek legendás fényhozó-kísérleteit, mígnem egyszercsak olthatatlan vágy ébredt szívében a világosság után. Úgy érezte, elpusztul, ha továbbra is fény nélkül kell élnie, s elindult. A kis, fodros szélű kagyló vágya oly erôs volt, hogy más kagylókat is magával vonzott. Így történt, hogy többen is elindultak a nagy kalandra. Hullámok hátán sodródtak ezernyi baj és veszedelem között, míg végül kijutottak a nagy vizek szélére, az Óceán partjára. -- Milyen gyönyörű itt minden! -- kiáltották. -- Soha többé nem térünk vissza a mélység örökös éjszakájába! De ahogy telt-múlt az idô, érezték, hogy szívükben szomorúság rejtôzik a többiek miatt, akik továbbra is sötétben, fény nélkül kell, hogy éljenek a vizek mélyén. S egy nap így szólt a fordos szélű kis kagyló a társaihoz: -- Szívünk a fény és a világosság után vágyakozott, s hosszú, kalandos út után megkaptuk, amit kívántunk: mérték nélkül zuhog ránk a Nap ragyogó fénye. Most mégsem tudok egészen boldog lenni, mert nem tudom elfelejteni a társakat, akik ott maradtak a sötétben. Úgy érzem, vissza kell térnünk hozzájuk, s ennek a ragyogásnak legalább egy morzsáját el kell juttatnunk a számukra. -- Igazad van, -- mondták a többiek, -- a mi szívünk mélyén is szomorúság rejtôzik a többiek miatt. De hát azt hogy gondolod, hogy fényt vigyünk nekik, hiszen a régieknek sem sikerült, akármilyen gyorsak vagy eszesek voltak? Nekünk, akik se gyorsak nem vagyunk, sem eszesek, hogyan sikerülhetne? -- Emlékeztek, mit meséltek a rákok a fénykristályokról? -- kérdezte a fodros szélű kis kagyló a többieket. -- Persze hogy emlékszünk -- felelték a többiek. -- De arra is emlékszünk, hogy mire visszaértek a tenger mélyére, egy se maradt az ollójukban, mind elvesztették. -- Nézzétek, mennyi hever körülöttünk ezekbôl a fénykristályokból! Én tudom a módját, hogy meg tudjuk ôrizni. Tegyetek úgy, mint én! -- szólt a fodros szélű kis kagyló, s benyelt egyet a fénykristályokból. A többiek is mind sorban követték a példáját, azután útnak indultak, hogy visszatérjenek elhagyott hazájukba, vissza a vizek mélyének örökös éjszakájába. Ám a benyelt fénykristály egyre jobban szúrta és gyötörte lágy bensejüket. Könnyeikkel vonták be, hogy enyhüljön a fájdalmuk. De a könnyek hamarosan megkövesedtek a fénykristálytól, s még nagyobb lett a gyötrelmük. Ekkor újra könnybevonták, s aztán megint újra, hosszú vándorlásuk során, mígnem visszaértek a vizek mélyének éjszakájába. S láss csudát: a halak, a rákok, a kagylók, s minden más élôlény, mely a mélységben lakott, ámulva gyűlt köréjük: kagylóhéjuk körül titokzatos fény derengett! Ünnepelték ôket és faggatták, hogy miként sikerült nekik a csoda, hogy hogyan sikerült megôrizniük a fényt, s ôk kitárták héjukat, s megmutatták gyötrelmük és fájdalmaik könnyeinek szülöttjét, a gyöngyöt, melynek titokzatosan derengô fénye kisugárzott kagylóhéjuk alól. S az idôk folyamán, ahelyett, hogy fényük megfogyatkozott volna, nôttön-nôtt a világosság körülöttük. Azóta nincs többé örökös éjszaka a tengerek mélyén se, mert minél nagyobb a kagylók fájdalma, annál nagyobbra növekszik bennük könnyeik gyümölcse, a gyöngy, s annál több fényt árasztanak maguk körül. (forrás: internet)