Csodálatos dalukat hallhatjuk és elgondolkodhatunk azon, hogy mennyi szépséget és vidámságot ajándékoznak nekünk e parányi, de értékes teremtmények.

 

 

Madarak éneke   (klikk ide)

 

 

Kismadarak

Nyitottad az ablakot:
szállj be, napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:

aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,

pinty, királyka, őszapó,
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.

Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,

behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.

Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?
Weöres Sándor



Pacsirta

A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!
Reményik Sándor



Pacsirta

Föl-föl a magasba
köröz az ég tetején
felhők peremén
Dalol és ünnepel - táncol
a szeretet a szíve alatt
- itt a tavasz! -

Itt a tavasz - dalolja ő
a hirverő pacsirta kiált
- itt a haza!

Boldog a kismadár
ki hazájára talál
oly meleg itt a táj

Becsüli szülőhelyét
imádja ősi nevét
neki itt semmi se fáj

Köröz-köröz a magasban
tavasz keble alatt
a kis pacsirta
Gyenes István:



Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,
mert folyton-folyvást egyet hajtogat:
kakukk, kakukk, kakukk.

Mintha az erdő egyesegyedül
az övé volna, szégyentelenül
fújja a magáét: kakukk, kakukk.

Túlkiabál minden más madarat,
csak harsogja a nyári ég alatt:
kakukk, kakukk, kakukk.

Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,
kisajátít idegen fészkeket,
abba tojik a szemtelen kakukk.

Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:
szeretni kell mindenegy madarat,
akkor is, ha kakukk.

Hatalmas az ég, végtelen a nyár,
s ideje a kakukknak is lejár,
elnémul, bereked.

És újra hallod majd a cinegék,
pintyek, rigók kedves kis énekét
s a locska verebet.
Kányádi Sándor



Mindaz, ami igazán hasznos számunkra, kevés pénzért megvásárolható, csak a nélkülözhető az, amit drágáért kínálnak. Ami igazán szép, az egyáltalán nem képezi áru tárgyát, azt ajándékként kínálják nekünk a halhatatlan istenek. A napkeltét és a naplementét, az égen úszó felhőket, az erdőket és a mezőket, a csodálatos tengert egyetlen penny elköltése nélkül szemlélhetjük. A madarak ingyen énekelnek nekünk, a vadvirágokat séta közben leszedhetjük az út mellett. Az éjszaka csillagfényes csarnokába nem kell beléptidíjat fizetni. A szegény ember jobban alszik, mint a gazdag.
Axel Munthe

 

 Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el.
Elisabeth Lobber