Heltai Jenő (1871. augusztus 11. - 1957. szeptember 3.)

Kossuth-díjas író, költő, újságíró.

Már 14 éves korában publikálták verseit.

Miután félbehagyta jogi tanulmányait, újságíróként dolgozott: a Magyar Hírlap, A Hét, a Pesti Hírlap, majd a Pesti Napló munkatársa volt. Katonai pályára lépett.

Sokáig élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban. 1900-ban egy ideig a Vígszínház titkáraként dolgozott;1914-1918 között adramaturg igazgatója lett, 1918-tól az Athenaeum könyvkiadó irodalmi igazgatója, majd 1929-től a Belvárosi Színház, és 1932–34 közötta Magyar Színház egyik igazgatója volt.

Az operettek, bohózatok, karcolatok, novellák írásának a mestere volt, aki műveiben könnyedén alkalmazta a humoros, ironikus hangnemet, s a különböző találó jellem- és helyzetkomikumokat, de vidám alkotásaiban is mindig ott rejlett a társadalmi bírálat, a valós emberábrázolás igénye.

Dalszövegeket is írt, ő írta pl. Kacsóh Pongrác: János vitéz c. daljátékához a szövegeket. („Kék tó, tiszta tó...”)

A modern nagyvárosi élet franciásan könnyed, közvetlen verselőjeként tűnt fel (Modern dalok, 1892; Kató, 1894; Fűzfasíp, 1913; Elfelejtett versek, 1947).

Színpadi műveiben is kitűnt költői készsége: 1936-ban nagy sikerrel mutatták be a Magyar Színházban „A néma levente” című verses színpadi játékát, amelyet a jelenlegi Magyar Színház ma is műsorán tart. A mű – többek között – sajátos humorral ábrázolja Hunyadi Mátyást. Megértéssel ábrázolta a bohém, link életet élőket. Regényeiben is előszeretettel ábrázolta a század forduló bohémvilágát szellemesen, sok humorral. Vígjátékai kifinomult technikával, ironikusan jelenítették meg a polgári létforma erkölcsi ferdeségeit.

Verses színműveiben (A néma levente, Ezerkettedik éjszaka stb.) különböző korok vígjátéki hagyományait újította meg írásművészetére jellemző ironikus-romantikus stílusban.

Heltai hangja időnként komor (mint pl. „A 111-es” c. regényében), de sohasem lemondó.

Más ünnepelt szerzők (így Molnár Ferenc) mellett rá is kiterjedtek a magyarországi zsidótörvények.

1945 után visszatért Magyarországra és a népi demokratikus rendszer mellett foglalt állást (időközben keresztény hitre tért).

Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel tüntették ki, a PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Műveit számos idegen nyelvre lefordították.

HELTAI JENŐ: APÁM

Egyszerű ember volt az apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokan bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam meg tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor ideje letelt,
Lázadón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg és is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.