Havasi gyopár

Először jártunk ezen a vidéken, és alig léptük át a határt, máris feltűnt a nagy szegénység. Mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Faágak támogatták a düledező vályogfalat, hullámbádog fedte a viskó tetejét; az utcán hihetetlenül sovány kutyák bóklásztak, és többször is megfogalmazódott bennünk a kérdés: nem lehetséges, hogy itt egy történelmi filmet forgatnak, és ez mind csak kulissza? Jó lett volna, de ezekben a bódékban tényleg laktak. Néhol egy asszony lépett ki az udvarra, hogy vizet merítsen a bádogtartályból, férfiak rugdosták félre a kutyákat, közömbösen, mint megannyi kődarabot. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a szerencsétlen párák nem is vártak jobbat.

Festői hegyek fogták közre a falut: a puszta látvány megért volna egy uradalmat. Nem kellett volna sok az induláshoz. Néhány szálloda és étterem; a turisták állandó jelenléte gondoskodik a többiről. Mindenki megtalálta volna a számítását. Csak bele kellett volna vágni – de az itt élők már nem is álmodtak arról, hogy emberi körülmények között is élhetnének.

Rendszeresen bejártak a környék nagyobb városaiba, koldultak vagy loptak, mikor hogy, és elölről kezdték, amikor az utolsó darab kenyér is elfogyott.

Ne is próbáld nekem megmagyarázni, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csattant fel harciasan a feleségem.

Gyengén védekeztem. Nem hiszem, hogy önként választották volna ezt az életformát –

Nem igaz, hogy nem tehetnek semmiről! Nézd, milyen mocsok van mindenütt. Akármilyen szegények, köthetnének maguknak egy nyírfaseprűt, hogy legalább a nagyját összerántsák. Vizük csak van, még egy darab rongy is, hogy fölmossanak a portájuk előtt.

Mit lehet erre mondani? Az emberek egy ideig küszködnek, aztán elfásulnak, és attól kezdve minden mindegy. Ki tisztogassa meg a repedezett járólapokat, már ahol maradt még belőlük? Kinek van annyi ereje, hogy ezt az egész nagy vigasztalanságot felsöpörje? Eljön az a pillanat, amikor a láb nem mozdul, és tehetetlenül lecsüng a kéz.

Nem válaszoltam, és ez hiba volt, mert egyre jobban elragadtatta magát. Nézd csak meg, hogy miféle népek ezek! Mind majompofák. Csimpánzok – nem, a csimpánz viszonylag értelmes állat. Inkább gorillák. Most másztak le a fáról. Nem hiszem el, hogy ugyanaz a génkészletük, mint a mienk.

Hát nem is, sóhajtottam. Ezek itt mind árják, míg mi, a mi rokonainkkal, nem vagyunk sehol.

Annyira megsértődött, hogy lemaradt mögöttem néhány lépéssel, úgy tett, mint aki nem hozzám tartozik.

Gorillázni tényleg nem kellett volna. Talán nem is a szegénység volt a fő baj, hanem az elkeseredés, A minden-mindegy, és a bizonyosság, hogy nem érdemes. Valahol, valakik nem akarják, hogy az ötről a hatra jussanak. Szándékosan torlaszolják el az utat előttük.

Egy feltűnően szép kislány, biztosan még nem iskolás, álldogált az egyetlen, lepusztult mozi előtt. Arcocskáját gyönyörű fekete fürtök keretezték, szemei öklömnyi fekete gyémántok. Kérőn nyújtotta felém a két kis vékony karját, de nem kért, hanem adott: egy kis csokor havasi gyopárt.

Nem lehetett elutasítani.

Elég sok élelmiszert hoztunk magunkkal. Mindent összeszedtem, ami neki való. Keksz, gyümölcs, csokoládé. Amennyi elfért a két kezében. Beszélgetni nem tudtunk, ő is csak félszegen mosolygott, aztán hirtelen megfordult, és elszaladt. Arra gondoltam, milyen kár, az anyja biztosan elszedi tőle, és nem azért, hogy szétossza a testvérei között. A feleségem tett egy gúnyos megjegyzést. Jól van, na. Lehet, hogy igaza van, nevetséges vagyok, amikor pár csokoládéval akarom befoltozni az irdatlan nagy lyukat. És nem, Vivi, nem azért, mert olyan szép ez a kislány. Miért teszed ezeket a csípős megjegyzéseket, így ismersz te engem?

Csak azért sem fogsz felbosszantani. A kis csokor még a kezemben volt, amikor egy zsandár lépett elém. Nem ellenszenvesen, vagy marconán, csak a fontossága teljes tudatában. Már vettem volna elő az útlevelet, de nem az kellett neki. Rámutatott arra a pár szál virágra, és valamit kérdezett.

Angolul vagy németül nem értett, de annyit felfogtam, hogy nagyon nem tetszik neki. Nem részletezem, a rendőrőrsön kötöttünk ki, ahol elmagyarázták, hogy az Edelweiß az Naturschutz, és a bírság ennyi lesz.

Nem követeltek sokat, csak az esett rosszul, hogy elvették a csokrot is. Ezt a kis apróságot, amely azt jelentette, hogy van még remény, és az emberiség nem menthetetlen. Szabály az szabály, ismételte a jó húsban levő hölgy, akit elsőre konyhás néninek néztem. De legalább tudott egy pár szót németül.

A bűnjel ott maradt a rendőrséget. Tettünk még egy kört a siralmas utcákon, csak hogy megnyugtassuk magunkat, nem hagytunk ki semmit a látnivalók közül. Az ellentétes irányból értünk vissza a kocsihoz, még éppen időben ahhoz, hogy lássuk, a kislány felajánlja a csokrot egy külföldi kinézetű házaspárnak. Az én csokromat.

Fogadjunk, hogy a rendőrségnek dolgozik, vetette oda gúnyosan Vivi.