HÁRS LÁSZLÓ: MIÉRT PIROS A PIPACS?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.
Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.
Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből,
haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad,
ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...
Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban,
s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:
"Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"
Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.
Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.
A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott
: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"
A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna.
Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte,
fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.
És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb
- mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni.
Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre,
egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban,
ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.
Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad,
s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat.
Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.
Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:
"Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"
S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott.
Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott..
.Azaz dehogyis a földre!
Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.

S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte,

fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad.
S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja.
Jöttek esők,hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt,
de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.
Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta,
s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.(forrás: internet)