A gyanú ellenére a gyermeknap nem az államszocializmus találmánya. A Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 1949 novemberi határozata alapján. 1950 óta május utolsó vasárnapján ünnepeljük a NEMZETKÖZI GYERMEKNAPot.

A nap célja, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek jogaira, sajátos világukra.

Több korábbi kezdeményezés után végül az ENSZ adott ki határozatot 1954-ben arról, hogy minden nemzet nevezzen ki egy napot a gyerekeknek. Bár igaz, hogy a kommunista országokban szép karriert futott be ez az ünnep. Általában június 1-jén ünneplik, de sok helyen októberben vagy augusztusban van; és egyáltalán nem bír olyan jelentőséggel, mint nálunk.

Ezen a napon minden településen játékos programokat, versenyeket, báb- és színielőadásokat rendeznek a gyermekek számára.

Egy esős gyermeknapon

Millió évnek tűnik a múltban
Elvesző megszökő hangulatom
Az ajándék csokiért félénken nyúltam
Egy májusi utolsó vasárnapon

Most gyermekem arcán az örömet látva
Újra megélem a pillanatot
Édesség helyett a kacagást várva
Örvendem én is a gyermeknapot

Százával jönnek a csöppnyi emberkék
Szemükben szikrázó őszinte báj
Eshet az eső és fúj a hideg szél
Pirosló arcoktól színes a táj

Holnap már ismét a dolgukat végzik
Iskola óvoda négy fala vár
Millió év múlva lesz ki emlékszik
Ha gyermeke akkor a nyomába' jár .

Both Péter

A gyermek


1. Mikor sírt

Sírt keservesen, tehetetlenül,

Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.

Szülő-szív nem volt a szívem helyén,

Karomra nem vehettem ringatón.

Nem segíthettem rajta semmikép.

Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,

Nagy szánalommal és nagy félelemmel

A gyermeket, a mások gyermekét.

A sírásában infernó jajongott,

Azt hittem, összecsap a föld s az ég.

Kis ajka ahogy görbült lefele,

A végtelenbe kérdőjelet írt,

Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.

Csöpp száján, e parányi résen át

A nagy démont: a Diszharmóniát

Az ősök sorát láttam szertefolyni,

És kis testében újratömörülve

A nyomorúság kardalát dalolni.

A szülők találgatták: mi leli.

Én tudtam, látón s tehetetlenül

Tudtam:egy fáj: az élet fáj neki.

Szegény kis szíve új kis dobverő,

Mellyel a sors a vak marsot veri.

Hová, hová, minek, minek?

A végzet dobját minek veritek,

Szegény kis dobverők, szegény szívek?

Elkábultam, – nem tudtam hol vagyok,

S az Isten velem van, vagy ellenem, –

Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.

Két pici csillag,

A miriádból kettő,

Két összeillő:

Az égről lefutottak.

Azelőtt fenn ragyogtak,

Azelőtt tükröződtek

Tavakban, tengerekben,

Csillagravágyó bús emberszemekben.

Most bennük tükröződik a világ.

Körülbámulják ezt a szűk szobát,

E gondból rakott ember-madárfészket.

Néznek kereken, értelmetlenül,

Tapogatódzva, vad-idegenül,

Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,

Fénye elkopott a nagy zuhanásban.

Most átfutott arcán egy sugár.

Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,

Mely annyi sírás-zivatar között

A homlokunkra mégis visszajár.

Látom üstökös-útja fordulóit:

Mikor anyjára csillan: „Ismerem!”

Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta

Lobban fel az első játékszeren.

Mikor mélázva, csendes ragyogással

Nyomon kíséri az első mesét.

Mikor először símogatja meg

Egy kisleány rokon-tekintetét.

Látom az első saját-gondolatnál

S az első büszke férfi-tett után

E visszatérő üstökös-mosolyt

Derengni éjbehulló homlokán.

De mindhiába anyaöl és játék,

Tündérmese, gondolat, szeretet:

Az ürben járó üstökös-mosoly

Görbéjét kiszámítni nem lehet.

Soká elmarad, ha tetszik neki,

S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,

S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit

Igazán csak Te tudod, Istenem.

Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,

Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,

Értem kivételt kedved nem tehet.

Nem rövidítheted meg a telet,

Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.

És mégis kérlek, engedd visszatérni

Gyakran e gyermekhez a sugarat.

Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan

Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,

Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,

Feldübörgött a nagyváros zaja:

Ő csak aludt.

Az álma mélyebb volt a tengereknél,

Hol járt, ki mondja meg?

Micsoda álompartokon barangolt?

Talán otthon, az igazi hazában.

Aludt, mint gyökerében a virág,

Aludt, mint a rügyben a rengeteg,

Aludt, mint a vetés a hó alatt.

Éreztem, ez az Isten békessége,

Mely minden értelemnél magasabb

Reményik Sándor