Gárdonyi Géza: Március

A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.

Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!