A kora tavaszi napsugár simogatta a zsenge zöldbe öltözött természetet. Minden gyerek szorgalmasan hajolt füzete fölé az iskolában, csak a nyolcéves Beppo álldogált magányosan egy dombon, és leste izgatottan az eget. Odafent mindössze egy parányi piros folt látszott. Miatta szökött meg Beppo az iskolából.
A piros léggömb egyre magasabbra emelkedett. Beppo húsz lírát áldozott érte. Mekkora összeg ez egy gyerek számára! És mégis megvette - csak úgy, hogy elszálljon?
Senkinek sem árulta el, mi a szándéka vele. Titokban írt egy levelet, és rákötötte a léggömb madzagjára. És amikor minden gyerek betódult a tantermekbe, ő kiosont, hogy a dombról útjára engedje a léggömböt. Remélte, hogy a szél nem tépi le róla az üzenetet.
,,Édes Istenem - állt nagybetűkkel a papíron -, néhány hét múlva megszületik a kisöcsém. Mi hatan vagyunk gyerekek, és a szüleimnek kevés a pénze. A kicsinek Pedróval és velem kell majd aludnia, mert nincs elég ágyneműnk. Kérlek, édes Istenem, add, hogy szerezhessek öcsikének egy szalmazsákot meg ágyneműt! Lehet használt holmi is! Én az itáliai Arcoléban élek. A Te Sala Beppód."

A kisfiú így fogalmazta meg kérését, és remélte, hogy az, akinek a levelet szánta, el tudja majd olvasni. És amikor a parányi piros folt eltűnt a magasban, Beppo azzal a biztos érzéssel trappolt haza, hogy a jó Isten segíteni fog.
Az elkövetkező napok kínosan, lassan teltek Beppo számára. Izgatottan várakozott. De semmi sem történt. Mintha az ő kis piros léggömbje célt tévesztve eltűnt volna a végtelen messzeségben. Az egyetlen esemény közben csak az volt, hogy megbüntették a szökésért, és pótolnia kellett a mulasztást.
De akkor mégis történt valami. A negyedik napon azután, hogy fölengedte a léggömböt, Beppo már messziről meglátta a postás csomagszállító kocsiját a házuk előtt. Izgatottan robbant be a konyhába, ahol az egész családot együtt találta. Az asztal közepén állt a nagy csomag. A Sala család feje erősen vitatkozott a postással. Beppo a hangzavarból tisztán kivette apja basszusát.
-És te akarsz postás lenni, Antonio, amikor azt sem tudod megérteni, hogy
ez a csomag sehogyan sem lehet a miénk?
A postás képe vörös volt az indulattól.
-Te bolond! - kiáltotta -, hát nem tudsz olvasni? Sala! A Sala család részére! Ez áll rajta!
-Igen, ez a nevünk. De mi senkit sem ismerünk Rovigóban. Ajándékot pedig nem fogadok el, azt te is tudod! Vidd innen ezt a csomagot!
Az apa akkorát csapott az asztalra, hogy a két legkisebb Sala gyerek, akik addig vidáman mászkáltak a padlón, ijedtükben az asztal alá menekültek. Beppo nem bírta tovább.
-Nyissák már ki azt a csomagot! - kiáltotta magánkívül az izgalomtól. -
Akkor majd meglátjuk, hogy nekünk szánták-e vagy sem!
A lárma elült. Az apa sűrű szemöldöke alól sötét pillantást lövellt a merész fiúra, aki beleszólt a felnőttek dolgába, és gondolkodott egy darabig.
-No, legyen! - kiáltott végül a postásra. - Akkor, hallottad, nyisd ki!
Az egyenruhás férfi sietve oldotta ki a csomókat, és fejtette le a csomagról a
zsineget. Amikor felemelte a doboz tetejét, síri csend támadt a konyhában. Megigézetten nézték a dobozból előtűnő sok fehér holmit: pelenkákat, ágyneműt és aprócska gyerekholmit! Nem éppen a legújabbak, de épek és tiszták. Micsoda kincs ez a Sala család számára! A mama szeme könnytől ragyogott. Hát nem csoda történt, hogy a jó Isten éppen Rovigóban, Arcolétól csaknem száz kilométerre adott fel egy csomagot a Sala család számára?
Mialatt a csomag tartalma kézről kézre járt, Beppo csendesen kiosont a házból. Majd kicsordult a szíve az örömtől. A dombra sietett, ahonnan néhány napja szélnek eresztette a piros léggömböt, és hálát adott a jóságos Feladónak.