Szeretettel köszöntelek a GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
GYÖNGYSZEMEK ÉS MINDENNAPJAINK vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Benedek Elek: A só
Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már
koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez
adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a
három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három
egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta
hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik
országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -,
kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha
csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy
az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia:
világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt
egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy
odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret,
mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a
szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok
közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten
beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa
odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája,
szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a
királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a
királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a
ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a
kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos,
gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom,
hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott,
megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt
megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.
Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen
firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta
valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem
mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy'
szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének,
hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s
abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap
jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg
királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt
terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az
inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a
fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden
ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest,
merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat,
nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg
király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt
marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem.
Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén
király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan,
ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt
hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy
fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt
szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte
kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta
legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az
országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!