Álomrablók

Nem azok a veszélyes emberek,
Kik bottal feléd suhintanak,
Vagy fejedhez fegyvert szegeznek,
Hogy kiraboljanak.
A zsebtolvaj sem a fejedben kotorászik,
Hogy kifossza öntudatod tekervényes utcáit.
Az olyan baráttól azonban nem árt tartanod,
Aki örök vesztesnek vél és rombolja öntudatod,
Bár nem rabol ki és fegyverrel sem fenyeget,
Csak kijelenti: - Ez nem fog menni gyerekek.
Amikor meg sikeres nagymenők jönnek szóba,
Mosolyogva jegyzi meg: - Nekünk ütött az óra!
Ez tudja, hogy mit akar, ám felettünk eljárt az idő.
Hiába küzdünk, nem lehetünk olyanok, mint ő.
És hamisan csengő szavai elől nincs menekvés,
Mert legbelül már érzed, hiába minden remény,
A ?nagyágyúknak? Te nyomába sem érsz,
S ahogy érik benned ez a romboló gondolat,
Úgy veszted el minden dédelgetett álmodat.
Nem volt nála fegyver, mégis kirabolt téged,
Elvette a hited, a lelked és minden reményed,
Elvette a szíved és a gondolatod,
Már nem mondod többé, hogy: - Győzni fogok!
Eshet eső, fújhat szél, nekem egyre megy,
Menni fog ez, mint az egyszeregy.
Tehát nem a fegyveres rablóktól kell tartanod,
Hisz az értéktárgyaidat pótolhatod,
De ki adja neked vissza a sikerbe vetett hitedet,
Ha egy károgó kishitű barát kinevet?

 
Hol találok barátokat?

Hol találok barátokat,kik nem hagynak el,
Kinek szívében, mindig van egy kis hely.
Kinek elmondhatom a gondomat talán,
Ha nem is tud segíteni sorsomnak baján.
Nem panaszkodok, nincsenek nagy bajok,
De néha akaratlanul is feltörnek a sóhajok.
Elmondani milyen szép kék az ég felettünk,
Ha távoli úton jártunk, már megjöttünk.
Kinek lelkében nem félsz !
Lenyűgöz személye, mint a szivárvány.
Hol találok olyat, ki mindig rám veti a szemét,
Ha elbotlok, nem kacag, hanem nyújtja a kezét.
Vigasztal, ha könny szökik a szemembe,
Nem fordul el, kendőt ad a kezembe.
Igen, ilyent keresek, hol találok,

Egy őszintén figyelő jó barátot.

Múlt és jövő

Én nem hittem az erejében,
Én nem hittem hiú szavakban,
Nem hittem a reményben,
Nem hittem magamban.

Nem hittem, hogy az élet
Oly csendes nélküle,
Nem értettem a szépséget,
Némaság volt a zene.

Az élettől nem sokat vártam,
Otthonom volt a magány.
Behunyt szemmel jártam
Évekig is talán.

S a csoda eljött hozzám egy napon,
Az ajtómon kopogott be.
Én szélesre tártam az ajtóm,
És a szívemet nyitottam vele.

Ma hiszek a barátság erejében,
S nagy dolgokat érzek magamban.
Önmagamat látom mások szemében,
S százezer színt, ezer alakban

Kőszeginé Bódi Tünde