Az utca

Az Aranycsinálók utcája közepes csalódást okozhat a felkészületlenül érkezőnek. Főleg amikor megtudja, hogy az aranyat nem is itt csinálták, mert az őrült császár a palotában szállásolta el a különös vendégeit – hogy jobban szem előtt legyenek, és kiszedhesse belőlük a titkaikat. Sok titokra nem derült fény, mert az óvatos alkimisták régen halott mesterekre hivatkoztak – tőlük hallották a bölcsességet, el tudják ismételni, de maguk sem értik – ők készítették a változtató porokat és tinktúrákat, a titokzatos régiek – nagy nevek röpködtek a levegőben, és a Hradzsin termein a biztonságos távolban élőknek csak az árnyaik suhantak keresztül. A császár vakon hitte, mert akarta hinni, de sosem fordult meg az Aranycsinálók utcájában.

Egyáltalán, mi az? Girbe-gurba utca, földszintes vagy egyemeletes házakkal, amelyek tetejére fantasztikus kéményeket illesztettek – mintha a házakat csak utólag tolták volna be a kémények alá, hogy mégse lebegjenek egészen szabadon. A falakat tarkára festették, és kínosan ügyeltek arra, hogy összhang ne legyen közöttük.

Itt egy kék házikó egyik ablakának keretét barnára, a másikat zöldre festették, ott egy veres vagy téglaszín ház, akkorka ablakokkal, hogy egy babaháznak is kevés lenne – mellette egy favázas, az emelet kicsivel előreugrik, az ereszcsatorna még rég nem tartja a rokonságot a tető szélével – amott egy földszintes, valószínűtlenül kicsi, de azért elbitorolt az utca területéből egy zsebkendőnyi kertet – még több veres és sárga ház, köztük egy hombárszerű, amelyet ki tudja, miért mázoltak rózsaszínre. Operettdíszlet, persze, jó lesz a turistáknak, akik szájtátva nézik. Itt laktak – és sóvár pillantások fürkészik, hol maradt nyitva egy kapu – mert a megvetemedett deszkák mögött még biztosan ott hevernek az aranyrudak. Készült helyben, egy rozsdás vasdarabból – a mágusok azóta is a retortáik fölé hajolnak, a higany és a kén dicsőséges nászát készítik elő, egy örökre megmerevedett pillanatban.

Itt történt – vagy itt is történhetett volna – hogy az ördög magával akarta ragadni az egyik famulusát – alaposan kihasználta a vérrel írt kontraktust a ravasz öreg, az utolsó garast is kihúzta a derék ördög zsebéből, aki minden áldozatra képes, csakhogy a pokol számára egy újabb lelket szerezzen. De hiszen már eddig is alaposan ráfizettem, sóhajtotta az ördög, amikor a fondorlatos vénember már megint kisiklott a karmai közül.

Egyetlen gyengéje volt a boldogtalan Václaviknak, az unokája vagy dédunokája. egy ötéves forma kislány, és minden pénz vagy drágaság csak arra kellett, hogy ezt a kislányt kényeztesse. Arany ruhában járatta, arany hintón repítették az arany lovak. Bozena gyémántgolyókkal játszott az udvar porában – és meséltek sokkal vadabb dolgokat is a szapora prágai nyelvek – de az igazság az, hogy Bozena túl kicsi volt ahhoz, hogy különbséget tegyen a kavics és a gyémánt között. Ő csak játszott, és azt hitte, szereti a különös aggastyánt, aki játékokkal halmozta el.

Ezt a Bozenát szemelte ki magának az ördög, és szüntelen a sarkában járt, mint az árnyék. Egyszer Bozena egy leszakított rózsát talált az udvaron – mondják vörösnek is, fehérnek is – ki tudja, hogyan került az oda, mert ebben a kertben nem igen termett meg más, mint a kő meg a tüskebokor. A kislány fölkapta a ritka zsákmányt, és szaladt vele nagyapához. Neked találtam ezt a virágot! – Václavik elvette, az orrához emelte gépiesen, és meghalt abban a pillanatban. Eddig a legenda, de miért ne toldottak volna hozzá egy tudományos magyarázatot? Eszerint az ördög, aki semmilyen módon nem férhetett a Václavik apó belsejébe, rózsaillattá változott, hogy mégis – és a család olyan komolyan vette a költői hajlandóságú pokolbélit, hogy a kis Bozenát ítélték halálra. Egy szál ruhában lökték ki a házból, menjen, amerre a szeme lát – a kislányból prostituált lett, megjárta a börtönt, végül a nevezetes Károly-hídon át vezették, egyesek szerint a vesztőhelyre, mások szerint csak száműzték mindenhonnan, ahol keresztény emberek élnek – a boldogtalan prostituált leugrott a cammogó szekérről, és a folyóba vetette magát, Nem kétséges, hogy az ördög műve volt ez is. A ravasz öreget nagy pompával temették el, egyetlen halott se kívánhat különbet magának. Kilencvenhat éves volt már, és a gyászoló rokonság csak azt mondogatta, de kár, hogy a százat nem érte meg. Kinek lett volna jó, ha megéri? A rokonságnak nem igazán, mert félig agyonverték egymást a hagyatéki tárgyaláson, és végül az aerariumé lett az egész vagyon.

Ördögé volt, ördögé lett, mondogatták a jámbor népek, valahogy úgy, mint a rozzant ház a Szénpiacon – itt töltötte Faust az éjszakáit, kivéve azt az egyet, amelyen Erfurtban szlopált a barátaival; a híres utazást egy ló hátán tette meg, aki a hagyomány szerint nem is ló volt, hanem szárnyas teve.

Ez is az Aranycsinálók utcájában történt, illetve dehogy történt, illedelmes, tarkabarka utca az, nem tehet arról, hogy rossz hírbe keverték – talán éjjel, amikor csak a gázláng világít – talán amikor az élők eltakarodnak innen a szállodai szobákba és a kocsmákba, ahová valók – talán amikor a novembert megtiszteli a köd – vagy a régi regények lapjain – amikor szédülten és fejfájósan kóborolsz egy idegen helyen – életre kelnek a mesék, és Bozena másodszor is megfullad a Vltavában.