Márai Sándor
1900. április 11. - 1989. február 21.

" Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosan rajzolja!
Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hóból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotja kis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japán művészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, a varázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatos részletet!
Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot és ernyedetlen készséget a világról, mert nem is végezheted dolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan, nem is szállhatsz le eléggé mélyen lelkedben és a világban, nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek között.
Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű", mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéletes összjátéka leheli ezt a kis remekművet ablakodra!
Nézd a jégvirágot, és szállj magadba."



"Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha csak néhány pillanatra is.
Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Rilke, vagy Marcus Aurelius könyveiből.
Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg zenedobozodon Bach, Beethoven, Gluck, vagy Mozart valamely tételét…
oly könnyű megtalálni azt a félórát, mely a remekművekhez szükséges."



"Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház, vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek, vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára, vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a Földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

Mikor hallottál utoljára csendet? Elalvás előtt? Nem valószínű. Szinte biztos, hogy beszűrődik valamilyen zaj a hálószobádba - talán a szomszédból, az utcáról, vagy egyszerűen csak valamelyik elektromos masinából, ami a lakásban üzemel. Pedig a csend csodát tesz a tudatoddal.
Hogyan hat rád, mikor hirtelen megszűnik valamilyen zajforrás, például kikapcsol a mosógép? Nyugalom árad szét benned, ha csak pár pillanatra is. Képzeld csak el, milyen lehet, amikor ennél hosszabb a csend. Néma csend, csend."

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.



"A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás."